Még mindig olyan szokatlan. Az egész mintha csak valami furcsa álom lenne.
Mindenütt reménytelenség honol, tudom, hogy csüggednem kéne, de egy furcsa kis hang a fejemben azt mondja, hogy minden rendben lesz. Nem tudom, ő többet tud-e mint én, vagy csak védeni próbál, de bárhogy is, megnyugtató.

Minden mesének van tanulsága. Az enyémnek is. Ennek a régóta tartó, hosszú mesének is van, melyre persze nem volt elég rátalálni, meg kellett érteni, át kellett érezni. Talán csak most kezd letisztulni minden, annak ellenére, hogy a legtöbb miért még mindig válasz nélkül lebeg a levegőben.

De lehet, hogy csupán csak az emberi természet, és a velejáró butaság követel folyton válaszokat. Lehet, hogy vannak bizonyos tények, melyeket nem érdemes megkérdőjelezni. Legalábbis egy barátom sosem teszi, és láthatóan egész jól boldogul. Talán ezt kéne tennem. Na de, mi van akkor, ha a kérdések feltevése létem, és emberi természetem alapköve?

Amióta az eszemet tudom, mindig a miértek érdekeltek. Mindig érteni akartam, belátni a dolgok mögé, hogy átérezhessem a működésüket.
Egyáltalán nem egyszerű dolog. Sok könnyel és vérrel jár. Márpedig, ki szeretné a könnyeket, és a vért, még ha oly' kitűnő vállakat is áztathat vele, mint amilyeneket én? Méghozzá szám szerint legalább négyet. (Ez alatt négy ember egy-egy vállát értem, nem pedig két ember mindkét vállát. Csak a mihez tartás végett...)

Sőt, még az is megeshet, hogy ennél a négynél is többet. És mindennek ellenére, én még mindig olyan szörnyen hálátlan vagyok az élet felé. Minden csak önzés, és önámítás. Vehetném másképp az egészet. És tudnám is. Ha azt mondom, hogy nem tudnám, akkor csak kifogásokat keresek. Mert mindent lehet, csak akarni kell.

A titok talán abban rejlik, hogy sokszor az ember önmaga sem tudja, hogy mit akar. Talán én sem tudom mit akarok. Vagy ha tudom is, elképzelhető, hogy nem vagyok biztos a következményeiben, és ezáltal már nem is akarom igazából.

De még mindezek után sem érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem magamtól, az élettől, vagy akár bárki mástól. Hiszen olyan szörnyű, sekélyes és érzelemmentes világot élünk. A fiatalság élete egyáltalán nem könnyű. Nagyon nehéz megtalálni a helyes utat. Főleg úgy, hogy az individuum helyes útja, nem mindig a többség helyesnek vélt útja. Sőt, manapság egyáltalán nem az! Talán hirtelen a most következő témaváltás, de a mai nap folyamán rengeteget foglalkoztattak a lejjebb leírtak, és azok köze az én személyes problémáimhoz. Elképzelhető, hogy zavarosnak hat, de had fejtsem ki, hátha a végére megérti a mélyen tisztelt olvasó. Nos:

Az emberek nem látják be, hogy mennyire sekélyes, és elrontott világban kell felnőnie egy mai gyereknek, aki mindenütt - az iskolában, az óvódában, sőt még a saját otthonában is - azt látja, hogy az élet elsődleges célja a népszerűséghajhászás. Bőven elég felmenni egy közösségi oldalra, ahol a 13-14 éves kislányok versenyt űznek abból, hogy kinek van több ismerőse. Nem az számít, valójában ismered-e az illetőt, akit bejelölsz. Nincsenek személyek. Számok vannak. Számok nevek mellett, számok melyek azt mutatják, ki milyen népszerű ebben a furcsa kis világban.
Vagy, ha továbbmegy az ember, és netán arra vetemedik, hogy bekapcsolja a tévét? Onnan is dől ez az életnek és céljainak nevezett szemét. Győzike ugrál egy zebra mellett, mint valami elfuserált majom, és tudtán kívül hírdeti a fiatalságnak: "Nézzetek rám... Ha elég hülyék vagytok, Ti is híresek lehettek, és sok pénzetek lehet majd."

Persze őt, személyszerint még utálni sem lehet érte, sőt, én megkockáztatom, hogy egyáltalán nincs tudatában ennek az egésznek. A tévés szerkesztőket, a pénzembereket kell gyűlölni, de őket aztán szívből! A szent profit érdekében még a lelküket is eladnák - és meg is teszik. Eladják a lelküket a pénznek, az egyetlen istennek, melyet képesek elismerni. Feltehető a kérdés: mennyiben mondható faustinak ez a viszony? És meddig megy még mindez?

Mikor mondja a társadalom gondolkodó rétege azt, hogy nem?! Hogy nem kell, hogy tovább mérgezzék a fiatalokat és időseket? Hogy nem kell ez az egész álságos világ, melybe belekényszerítik ezt a szerencsétlen társadalmat?

Emberek! Mikor mondunk végre nemet?

Ha megtennénk, talán a jövő generációjának/generációinak már nem lennének hozzám hasonló problémái. Nem kéne feltenniük a kérdést, helyes úton lépdelnek-e? Nem kéne úgy érezniük, hogy furcsa álomban járnak, mert nem kéne letérniük a társadalom által megszabott útról, egy jóval magányosabbra cserélve azt. Nem kéne egyedül lenniük azoknak, akik úgy érzik, az ember többre hivatott, mint a manapság elfogadott normák és élet. Ugyanis, ha napjainkban valaki nemet mond, és úgy dönt a saját útját járja, az bizonyos mértékben társadalmi kirekesztettséggel jár, kinél jobban, kinél kevésbé. A kirekesztettség pedig magányt szül, a magány pedig könnyeket, a könnyek pedig szomorú, és reménytelen embereket.

Hát, végre elkészült, fogadjátok szeretettel. Az ötlet nem biztos, hogy saját,megesik, hogy időnként félig elolvasott, és csak tudatalattim által felfogott dolgokból ellopok ezt azt, és átalakítgatom. Mindenesetre egy közel másfél éves "írói válság" után egyelőre ennyi telik tőlem. Íme:

Úgy, ahogyan mindig - minden egyes éjszakán - vártam, hogy jöjjön az a kábulatot hozó, mély, álomtalan álom. Úgy, ahogyan mindig, hiába, már túl régóta. Csend volt, csak az odakint fújó, metszően hideg szél neszezése hallatszott be időnként. Éjfekete, és kongóan üres volt minden... én is. A testem és a lelkem minden egyes porcikája az elmúlás után sóvárgott, holott tudtam, hogy azt még nem lehet. Egyelőre nem. Tűrnöm kell még a napok múlását, szemek pergését a homokórában, ki tudja még hány örökkévalóságig.

Gyermekkoromban mindig jobb kedvem lett a meséktől. Habár, ha jobban belegondolok, talán nem is a meséktől derültem fel, hanem csak a ténytől, hogy van, akit érdeklek annyira, hogy meséljen nekem. Ennek ellenére azért megpróbáltam felidézni néhány klasszikust, de egy idő után ráuntam Csipkerózsika, Hófehérke és a többiek nevetséges, happy enddel végződő történeteire. Az élet nem ilyen - gondoltam, miközben félig dühösen, félig szomorúan átfordultam a másik oldalamra. Az életben nincs herceg, nincsen „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, legfeljebb „boldogan éltek, amíg össze nem vesztek és el nem váltak” vagy „boldogan élt volna, ha viszontszeretik” és egyéb, ehhez hasonló forgatókönyvek.

Ekkor villant be a Pillangó és a Gyertyaláng története. Furcsa kis mese volt, nem is emlékszem már, hol hallottam. Mintha mindig bennem élt volna, valahol mélyen a szívem egy eldugott kis fiókjában, ahová nem pillanthatott be senki, én magam pedig valamilyen furcsa okból nem is akartam, és nem is próbáltam meg leporolni.

Egy zöld réten kezdődött a történet, mely tulajdonképpen egy teljesen átlagos kis mező volt vadvirágokkal, gyomokkal és bogarakkal. Itt élt a Pillangó, viszonylagos boldogságban, virágról virágra repdesve és örökké álmodozva. Lila mintás fekete szárnyain csodálatos csillogással tört meg a napfény. Azonban hiába volt olyan szép, hogy még a legszebb virágokkal is versenyre kelhetett volna, mégis gyakran unatkozott. Ezért egy verőfényes, de csendes délelőttön, hosszú vívódás után végre döntött: elindul és felfedezi a világot.

Kibontotta színpompás szárnyait és boldogan csapott velük a virágillattól terhes levegőbe. Minden csupa várakozás és vággyal teli félelem volt benne. Alig várta az érzéseket, a kalandokat… Alig várta, hogy végre megtudja, milyen is igazán élni. Új barátságokat akart kötni és olyan helyeket vágyott végre megismerni, ahol eddig csak álmaiban járt.
Repült, ahogyan csak a szárnya bírta… túl a fákon, a hegyeken és völgyeken, rendületlenül célja felé törve. Életében először nem találta hívogatónak az alvást és az álmokat, mert ezúttal az ébrenlét izgalmasabb kalandokat ígért.

A tizenegyedik nap hűvös hajnalán elért egy kisvárosba. A hétköznapi szemlélő számára persze nem lett volna túl érdekes ez a hely, hiszen nem voltak álomszép épületei, régmúltból fennmaradt műemlékei, és nem éltek benne híres emberek sem. A Pillangó számára azonban már ez is jóval több volt, mint amennyit valaha is el tudott képzelni. Végigrepült az apró macskaköves utcákon, melyeken megannyi ember sétált, néha pedig leszállt egy-egy muskátlis ládára, hogy megcsodálja az addig ismeretlen virág piros szirmait. Mindenki mosolygott rá, a gyerekek meg akarták érinteni… Minden új és szikrázó volt, és a Pillangó úgy érezte, valami ritka kincsre talált, és hogy itt egészen biztosan megtalálja majd boldogságának kulcsát

Különös, boldog kábulatban telt az elkövetkezendő két napja. Magába szívta a várost, megnézegette, jobbról, balról és felülről is. Látta, ahogyan éjszaka a csillagok és a Hold fényében fürdik és látta akkor is, mikor a Nap pirkadatkor újra ezer színbe öltöztette. Elbűvölten figyelte az embereket, ezeket a különös lényeket, akik mintha mindig, szüntelenül siettek volna valahová, aggodalmas, komolykodó arccal. A leginkább talán a gyerekek nyűgözték le, a szemükben csillogó őszinteség és kíváncsiság mellyel minden dologhoz közelítettek. Tökéletesen és maradéktalanul boldognak érezte magát, egészen a tizenharmadik nap estéjéig.

Az egyik eldugott kis mellékutcában röpdösve meglátott egy nyitott első emeleti ablakot, ahonnan halvány, de barátságosnak tűnő fény áradt. Kíváncsian repült az ablakpárkányra, hogy megnézhesse, mi világít.

És akkor megállt a világ. A Hold már hirtelen nem is volt olyan kerek, a csillagok már nem is voltak olyan fényesek, és az ablakokban nyíló virágok elvesztették az illatukat, mert mindezt elhalványította valami egészen más. Valami, amit odabent látott meg. Valami, ami talán a hétköznapi szemlélő számára semmi különöset nem jelentett, de a kis Pillangónak attól a perctől fogva maga volt az egész világ. Egy halványan pislákoló gyertyaláng volt az, kedves, narancsszín fénnyel. Álomszerű bájjal lebegett kecses és fehér viasztestén, melynél a Pillangó még sosem látott csodálatosabbat. Órákon át csak bámulta, és azon gondolkodott, hogy hogyan lehet valami ennyire szívet tépően szép. Megremegett, ha csak belegondolt, hogy esetleg közelebb is mehetne hozzá.

Végül ott érte a reggel az ablakpárkányon. Körülnézett, de nem látta sehol a gyertyát. Azon tűnődött, vajon hová lehetett?  Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el, és nem volt teljesen biztos benne, hogy nem csak álmodta azt a csodát, amit előző este látott, bár a szíve mélyén érezte, hogy igaznak kell lennie

Néhány percnyi mélázás után aztán elindult immár szokásossá vált reggeli körrepülésére, bár megfogadta, hogy este visszatér. Úgy gondolta, talán majd a friss levegő kitisztítja a fejét, és segít neki napirendre térni az előző este látottak felett. Tévedett. Egyszerre minden szürkének és értelmetlennek tűnt, ami addig színekkel teli és csodaszép volt. Az emberek nem voltak többé érdekesek, az addig barátságosnak tűnő házakat most kopottnak, sivárnak és koszosnak látta, a muskátlikat az ablakokban hervatagnak és haloványnak.

A Pillangó kétségbeesett, és nem tudta mihez kezdjen. Azon tűnődött, hogy vajon mi lehet ez a hirtelen változás a belsejében, mért érez hirtelen fájó egyszerre valahogy mégis kellemes melegséget, ha az előző estére gondol? Tudta, hogy vissza kell mennie, és meg is tette, azonban ezúttal sem ment közel a gyertyalánghoz, csak távolról bámulta a fényét, és érezte a melegét, de már ez is valami különös, földöntúli békével töltötte el a lelkét, melyet nem tudott, de nem is akart megmagyarázni. Olyan volt, mintha az élet minden szépségbe egy pontba sűrűsödne, mikor a lángba néz.

Másnap, mikor felébredt, már tudta, hogy amit érez, az nem lehet más, csak szerelem, csupa nagybetűvel. Őszintén és igazán, úgy, ahogyan csak a mesékben szokott megtörténni. Elhatározta, hogy amint eljön az éjjel, összeszedi minden bátorságát, és odarepül a gyertyalánghoz. Át akarta ölelni, megcirógatni, érezni a közelségét. Bármit megadott volna érte.

Egész nap kábán lebegett, úgy érezte nem is ezen a Földön jár. A csillagokig tudott volna repülni örömében, és még talán tovább is… Úgy érezte, hogy legyőzhetetlen és hogy megtalálta aprócska kis élete egyetlen igazi értelmét. Előre örvendezett a pillanatnak, melytől a végső beteljesülést várta.
Az idő ólomlábakon járt, a Pillangó úgy érezte, éveket öregedett a várakozás néhány órája alatt. Minden másodperc, minden perc és óra olyan volt, mintha valaki a végtelenbe helyezte volna őket. Végül persze eljött az este, és ő olyan gyorsan repült, ahogyan csak tudott. Már majdnem olyan gyorsan verdesett a szárnyaival, mint ahogyan az álmai száguldottak, és mikor elérte célját már lassan kezdte elviselhetetlennek érezni a boldogságot.

Izgatottan kezdett kalapálni a szíve, mikor meglátta szerelmét, a szoba közepén, az aprócska asztalkán, csakúgy, mint az előző estéken. Mintha kicsit kisebb lett volna, mint legutóbb, de ez egyáltalán nem zavarta a Pillangót, hiszen így is tökéletesnek látta. Tökéletesnek, hívogatónak és reményteljesnek.

Reszkető szárnyakkal repült egyre beljebb a szobába. Úgy érezte, mindjárt elájul, ezért leszállt az asztal szélére. A gyertyaláng így, közelről még százszor szebbnek tűnt, mint az ablakpárkányból. Itt már valóban érezni lehetett a tűz melegét, legalábbis a Pillangó mindenképp így hitte, de az is megeshet, hogy csak az érzések melegítették fel belülről, és űztek vele furcsa játékot. Elhatározta, hogy odamegy hozzá, egészen közel, hogy megérinthesse, ha csak egy pillanatra is.

Mély levegőt vett, és odarebbent. Csak egy szemvillanásnyi ideig tartott az egész. Csak egy röpke kis másodpercig érezte a beteljesülést, a valódi boldogságot, aztán meggyulladt a szárnya. Olyan volt, mintha világok haltak és születtek volna meg abban a pillanatban. Érezte, ahogy a lángok belémarnak, és szétégetik minden egyes sejtjét.

Nem tudta, mi történik. Nem értette, hogy az a végtelen öröm hogy csapott át hirtelen mindent felperzselő kínba. Üvölteni akart, érezvén a lángok kínzó csókjait a testén. Az utolsó előtti pillanatban, aztán rájött, hogy most meg fog halni. Hogy vége lesz mindennek. Hogy nem szárnyalhat többé, és semmit nem látott a világból csak az otthonát, néhány hegyet útközben, na meg persze ezt az álmos kisvárost… Valahogy azonban mégsem bánta, hiszen egyetlen egyszer, még ha csak egy múló kis időre is, de érthette és érezhette azt, amit az emberek többsége egy élet alatt sem ért meg: hogy milyen igazán szeretni.

Felsóhajtottam, és elmorzsoltam egy könnycseppet a bal szemem sarkában. Arra gondoltam, hogy igen, ilyen az élet, nem szirupos mese törpékkel, hercegekkel, meg fehér lovakkal. Az élet nem élet fájdalom nélkül, és fel kell rá készülni, hogy talán a legnagyobb gyönyörrel jár majd a legnagyobb kín is. Hisz sokszor olyan keskeny a határ a két érzés között, és csak a véletlen dönti el, kiből lesz Pillangó, és kiből Gyertyaláng.