Lassan már megszámolni sem tudom, hányszor is írtam le e blog keretein belül azt, hogy az élet egy borzasztóan furcsa kavalkád, teli olyan eseményekkel melyek a pillanat törtrésze alatt képesek kifordítani sarkaiból egy ember egész világát. Persze a Nappalok és Éjszakák váltakozása természetes folyamat és ennélfogva az ilyen változásoknak nem kéne meglepniük az embert. Ugyanakkor az is tény, hogy egy már-már végtelennek tűnő Éjszaka sötétje után vakítónak hathat a déli napfény. Természetesen kellemes ez a hirtelen jött meleg, ugyanakkor bele is taszítja a lelket valami furcsa kábulatba, melyből az ébredés egyszerre rémisztő és csodálatos is. Mint maga az élet.

Összességében tehát olyan az egész, mint azok a hosszúra nyúlt, kellemesen fárasztó nyári napok, melyek aztán felhőtlen, millió csillaggal teliszórt éjszakákat köszöntenek örülve az életnek, a melegnek és annak, hogy ciripelnek a fűben a tücskök. Mintha legalábbis nem volna holnap, nem volnának könnyek és a Tél csak egy soha be nem következő fagyos ígéret volna.

S hogy mit érzek, hol is vagyok én ebben az egész képben? Nehéz ez. Elképzelem magam, egy tó melletti stégen ücsörögve, bambán pislogva a fodrozódó víztükör képére. Már majdnem olyan, mint a felhőtlen boldogság. Szeretnék itt ülni a parton. Szeretném ezt a Nyarat, ezt a békés érzést, hogy a jó helyen vagyok, a jó időben.

Amire a legjobban vágyom, az azonban mégis az, hogy újból tizenöt éves lehessek. Hogy újból hihessek, őszintén, mélyen, tiszta szívemből. Úgy, ahogyan csak azok az emberek tudnak hinni, akiket még nem bántottak, akik még nem ismerik a Téli éjszakák csontig maró, kegyetlen fagyos karmait.

De nem lehetek újra az, aki egyszer rég voltam. Nem tudok egyszerűen csak kitörölni dolgokat, amik megtörténtek és már bennem hagyták ilyen-olyan lenyomataikat. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok együtt élni a szorongásokkal. Együtt a félelmekkel és az árnyékokkal. Ebből és így kell kihozni a lehető legtöbbet. Élni a pillanatban, amíg még élhetek benne, nem visszafele számolni és rettegni egy újabb éjszakától.

Talán elég lesz ez. Elég lesz örülni a Tavasznak meg a Nyárnak, amíg itt vannak. Álmodni a csillagos ég alatt. Öröklétről, meg olyan boldog butaságokról, amikről a gyerekek álmodnak. Remélni valahonnan a szívem egy elveszettnek hitt zugából, hogy most nem lesz Ősz és soha-soha nem lesz Tél, hogy egy amolyan globális felmelegedés megmenti a lelkem, vagy hogy megfagy a pillanat és megáll az idő.

Egyébként érdekes érzés ez. Minél többször sülnek el balul a dolgok az ember életében, annál inkább ráérez a Carpe Diem lényegére, arra, hogy most kell boldognak lenni. Ebben a percben, ameddig még tetten érhetjük a pillanatot, ameddig még van idő, ki tudja, hogy évezrednyi-e vagy csak annyi, amennyi egy mosolyba halt sóhajtásra elég. Azt hiszem, jó így. Hálás vagyok érte, hogy még tudok boldog lenni, és hálás vagyok a Tavasz és a Nyár minden egyes szép percéért.

Csend simít végig a gondok barázdálta arc árkain. Minden más már. Gyermeklelkem abban a hitben élt, hogy ez az éjszaka is olyan hosszú és örökkévalóság-szerű lesz majd. De tévedett. Alig telt el egy kis idő, és felkelt az oly' hőn áhított Nap. Azt hihetnénk, a hajnal békét, megnyugvást és örömet hozott.

De nem így lett.

Ez a hajnal nem hozott mást, csupán világosságot. A sok rosszra, amire ezidáig az éjszaka jótékony homálya vetült, most rávilágít ennek a fagyos Napnak jeges sugara. Persze így legalább a meglepetések elkerülhetők, és sok kérdőjeles mondat végére pont kerülhetett.

Hogy jót hoz-e ez az új nappal? Nem tudható. Minden bizonytalan és tétova. Lelkem mélyén, egy eldugott erdőcskében békéről és reményről dúdolgat egy fekete pillangó. De, hogy ezért a békéért milyen árat kell majd fizetni, arra nincs válasz. Mert hogy ezúttal nem lesz ingyen, ebben biztos lehetek...

Kérdések zápora töri meg a csend múlékony fátylát. De a válaszok... A válaszokra várni kell. Hiszen hiába kelt fel a Nap, a változások szele még nem érte el ezt a helyet. Addig is...

Várunk.

És aztán továbbfolydogálnak a szemek a homokórában. Szépen, egyesével. Nekik még mindig mindegy. Csöndben ülök és várom, hogy felvirradjon a nap szívem sötét éjjelének csillagos ege alatt.

Fázom, az arcomra hideg fénnyel ragyog a telihold. Tudom, hogy most nem kel fel a Nap egyhamar. Persze egyszer felkel majd. Máskor is felkelt már. Visszaemlékszem arra a végtelen hosszúságúnak tűnő éjszakára, és visszaemlékszem a rákövetkező hajnalra. A napsugarak emléke a bőrömbe mar, és a fájdalom egészen a szívemig rohan.

Persze mondhatnám, hogy ez az éjszaka most jobb. Több az éjjelilepke, és egy kicsit vastagabb pulóvert hoztam magammal, mint legutóbb. A sötét azonban bántja a fényhez szokott szemem. Egy egész évnyi nappal után szinte vaknak érzem magam ebben a hirtelen beköszöntött éjféltájban.

Nem tudom, mit tartogat számomra ez az éjjel. Nem tudom, miket mesélhetnek most nekem a csillagok, és fogalmam sincs róla, hogy mikor kezd majd el hajnalodni. Lehet, hogy az az éjszaka még az előzőnél is hosszabb lesz, de az is lehet, hogy sokkal rövidebb. A Sors kezében bizonytalanul remeg életem üveggolyója.

Halkan imádkozom a csöndben. Mindegy, hogy a Sorshoz, Istenhez, vagy bárki máshoz, csak segítsen, mert magamon segíteni most képtelen vagyok. Bármerre indulok téglafalakba ütközöm. A múlt hídjai felégtek, a jövő útjai pedig még nem mutatták meg magukat. És én itt ülök a semmi kellős közepén, egy talpalatnyi helyen, nagyon-nagyon mélyre lenyelt könnyekkel.

Valaki keltse fel a Napot...

József Attila
Reménytelenül

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Álmok kavargó forgatagában, a lét óceánjának egy lélekvesztőjén ülve az ember már nem mindig érzi mi az igaz, és mi a hamis. Mindennek két arca van. Az egyik mosolyog, a másik sír, a kettő közötti különbség pedig nem több egy bizonytalanul meghúzott festékcsíknál.

Az arc most a könnyesebbik felét mutatja a lélekóceán magányos hajója felé.

...

De a bölcs hajós tudja, hogy nincs örökké tartó vihar, és hogy nincs örök, idilli nyári napsütés sem. Lezárult most egy korszak. A vihar már elült, de az eső még csöpörög. Amint eláll, felvonom vitorlám, és új vizekre evezek.

Egyszer elérem a Boldogság tengerét.

Ámen.

Ha tudnád, hogyan fáj, hogy
Nélkülem múlsz el életem
Végtelenhosszú örökmostban...
De csitt, csak még egy utolsó pillanatig

S egy napon ráébredtél, hogy az életed már nem a tiéd, s a tükörben mosolygó arc már nem a sajátod. Eltemettél mindent, a tengerpart bús mezején, vállaltad, hogy felnősz az életedhez. Lásd hát, ki lettél. Ember. Az vagy, aki sosem akartál lenni. Ember vagy. Élj vele együtt ma, s pusztulj bele holnap. Ember lettél. És már nincs visszaút halott gyerekkorod balzsamos tündérálmaihoz. Hídjaid felégtek mögötted, s te futsz és futsz, meg nem állva, menekülve a halál felé, hogy végre megszabadítson. De az még a messzeség. Élsz. Élek. Élünk, és haldoklunk, minden egyes múló másodpercünkben, még nagyon sokáig.

De vannak még kósza napsugarak a zivataros égen - a felhők fölül kandikálnak elő. Egyszer majd odavisz utunk, s akit kell még látnunk, látni fogjuk. Addig is maradsz, maradunk: hazug viaszbábok egy cirkusz végtelen előadásán, melynek címe: Élet.

Játssz hát, sok sikert hozzá

_________________________

Jah, amúgy a pluszkérdés. Ha megválaszolod, veszek neked csokit. Vagy nem.
Tehát: Mért nem vagyok én normális, jófej ember? És ebből következőleg mért vagyok magába zárkózó, megkeseredett picsa?

Sajgó fájdalom a testben, zsibbadó izmok. És mégis, a lelket valami ismeretlen, és csodás eufória járja át. Sikító tömeg, taps, zsivaj mindenütt, és egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem tudod abbahagyni a vigyorgást.

Nem értem magam. Nem értem a  helyzetem. Rohannak a percek, és én azt teszem, amit már hosszú hónapok óta szinte sosem. Nevetek... tiszta szívből, boldogan. De talán nem is kell, talán nem is akarom megérteni. Csak lebegni, nem aggódni semmiért... Egy kicsit a pillanatoknak élni a sok fárasztó gondolkodás, és tervezgetés után.

Ennyire vágyom... nem többre és nem kevesebbre. Átölelni a világot, és érezni, hogy jó helyen vagyok benne, és a jó pillanatban. Fürdeni ebben a fényben, és tudni, hogy nincs az a megátalkodott démon, aki most bánani tudna.

Látom elsuhanni a múlt árnyékait. Időnként rájuk pillantok. Időnként rámpillantanak. De megrázom magam, és továbbmegyek. Vannak dolgok, amiket el kell temetni. Dolgok, amiket talán egy nap kiások majd a föld alól, hogy újra életre hívjam őket. De nem most, és nem itt.

Most csak egy a dolgom. Megkönnyebbülni és élvezni a pihenés perceit. Végtére is, rám fér. :)