Mennyi minden múlik el...

Pillanatok alatt szaladnak ki a történések a kezünkből, hogy aztán édes-keserű emlékekké olvadjanak az idő végtelen spiráljára tekeredve.
Sóhajtás, majd fintorgó mosoly kíséretében konstatálhatjuk, hogy az emberszív mennyire hajlamos rá, hogy kiégjen és megfakuljon.
A legfurcsább az egészben, hogy mindez nem egy fájdalmas folyamat.
Vagy... talán a kezdete az. Mikor rádöbbenünk, hogy már nem tud fájni se.
Aztán belesüppedünk ebbe a szürke, langymeleg mocsárba és hagyjuk, hogy a semmibe kábuljon a lélek és hat láb mélyre ássa magát a szív.

Vajon mindenkivel megtörténik? Vagy csak néhány szerencsés szerencsétlen adja fel néhány heveny ideg összeroppanás és óceánnyi könny után, hogy halványkék nihilbe távozva álmodhassa tovább ezt a halált, amelyről elhittük, hogy élet volt valaha?

Nem tudhatom. Mint ahogy tulajdonképp semmit sem tudhatok. Nem tudhatja senki, mint ahogy tulajdonképp nem is tudhat senki semmit, mert a szemünkre hályogként feszül elmúlt életeink kényszerű amnéziája. Talán eljön majd a nap, mikor az Emberállat tekintete elől lehull a függöny és olyan dolgokra ébredünk rá, amelyek valóban Emberré tehetnek majd minket? Hinni akarom, hogy így lesz.

De vajon összeférhet ez a remény a mocsárba süllyedt lélekkel és kiégett szívvel? Vagy azt jelentené, hogy a szív mégsem végleg merült Mélysötét fekete barlangjai közé? S ha így is van, vajon hol az vállalkozó kedvű sírásó, aki megszabadíthatja?

Némán sikoltok. Szemem könyörgő pillantásokkal kapkod a semmibe. Valaki mentsen meg, valaki vigyen el innen.

Vigyél el innen, mert bántanak.

Vigyél el innen, mert hideg van, és fázom, pedig mindeközben a pokol kénköves tüzén égek.

Vigyél el innen, mert nem vagyok e világra való.

Csak futok. Szaladok a nagy fekete csöndbe, lépteim zaját elnyeli a sűrű Semmi. A fájdalom odabent elviselhetetlenné fokozódik, és lassacskán szétfeszít és megöl mindent, ahogy a mérgezett tőr éle a húsba marva megpecsételi az emberi sorsot.

Nincs már sok hátra, fáradt lábaim egyre lassabban hagyják el a talajt, immár csak vonszolom magam. Már nem is könyörgök, nem kérem létem láthatatlan megmentőjét, hogy fogjon kézen és segítsen kijutnom erről a borzalmas helyről. Nem érzek már mást, csak tompa zsibbadást, régi emlékképek bús kavargását.

Leülök lassan, és hagyom, hogy átöleljen a feketeség. De mielőtt még végleg vége lenne, mielőtt még feladnám a harcot, azt akarom, hogy tudja meg mindenki, hogy nem az én hibám volt.

Próbáltam, újra és újra, elszántan, majd végül elkeseredetten, de nem sikerült. Nem kellettem, nem voltam senki, csak egy lábjegyzet egy végtelenhosszú könyv utolsó lapjának legalján.

De nem baj, most már nem számít. Nem küzdök többé. Feladom az álmokat, amelyek éltettek a hosszú, csillagtalan éjjeleken. Sebzetten, vérben úszó lélekkel keresek magamnak új eszméket, és új célokat. Olyanokat, amelyek nem függenek más emberektől. Amikhez csak én, csak az én erőm és akaratom kell. Nem fogok többé érzést, vagy kegyelmet ismerni. Nem leszek többé jó ember. Feláldozom a szívem az elme eszméinek oltárán. Lemondok a szeretetről és a reményről és a tudást és a bizonyosságot választom helyettük.

És egy napon, ha eljön az ideje, végigmegyek majd az Úton, a Tejút csillagait követve, hogy visszataláljak ahhoz az emberhez, aki a kezdetektől voltam, és aki a lelkem mélyén mindig is leszek. De addig hat láb mélyre temetem a szívem, és nem engedem ki a saját maga ácsolta koporsóból. Addig nem, míg az elme meg nem tanul olyan falakat építeni köré, amelyeket többé nem bánthat senki, aki földi halandóként járja ezt a szomorú féltekét.

Harcom ezennel feladtam.

Ámen.

Volt már úgy, hogy csak ültél ott abban a kényelmes székben, sötét volt körülötted, és úgy igazából nem is járt semmi a fejedben? Aztán halkan, szinte észrevétlenül, egyszer csak azt vetted észre, hogy sós könnycseppek kezdenek folydogálni az arcodon? Lassan, komótosan, mintha nem is lenne jobb dolguk, mint az, hogy tudtára adják a világnak, hogy ott legbelül valami már végleg összetört...

Nem fájt. A fájdalom az a torokszorító, szívfacsaró érzés, amit akkor érez az ember, mikor valami hatalmas nagy érzelmi vagy morális kudarc éri. Ez egyszerűen csak fekete volt. Mélyfekete, és csöndes. Növekvő Semmi a helyen, ahol valaha a szív volt található. Az egész olyan paradox volt, hisz' azzal együtt, hogy nem okozott semmilyen fájdalmat mégis keserű mérget csepegtetett el a lélek elhagyatott országútján...

Egy régi lányregényben ilyenkor talán azt mondanák, megszakadt egy szív. De mi van akkor, ha már igazán nincs minek megszakadnia? Ha az egyetlen érzés, amely emlékeztet arra, hogy lélegző hús-vér ember vagy, csupán a kétségbeesettség? Mi van a Semmin túl?

Az egész világ… az összes ember… mintha csak szürke papírmasé figurák volnának. Mosolyognak. Sírnak is, ha épp úgy alakul. De látják-e… érzik-e a Semmit? Azt a Semmit, ami csak áll melletted némán. Aki nem szól, nem kérdez, és nem válaszol. Csak körülölel. Megfullaszt.

Aztán a kétségbeesés egy furcsa pontja jő… Te könyörögsz azért, hogy legalább fájhasson… Mert akkor legalább volna valami érzés, valami igazi… Valami, ami ellen küzdeni lehet. De hogy küzdjön a földi halandó a Semmi ellen?

Végül az ürességben a kérdések is elvetélnek. Beletörődsz szép lassan a fekete falakba. Már észre sem veszed a Semmit. Már nem vennéd észre a valamit sem…

……………..

Éjszaka van. Üvöltök némán.

A fenti soroknak vagy nagyon sok, vagy semmi értelmük sincs. Valamelyik a kettő közül... Én nem tudom... Döntsd el Te, ha akarod.

"...de sokkal fontosabb, hogy mit látok a tükrében. Minél inkább hasonlít arra akit az én tükrömben látok, annál nagyobb lesz a megértés, és egyfajta kötődés alakul ki. Hogy ebből a kötődésből hogy lesznek érzelmek? Valószínűleg saját magunk eltorzult képét látjuk benne..."

/ Uw - Chaotic Beauty /

Tükrök. Vagy inkább csak tükörszilánkok? Érzések és kapcsolatok hálója, újabb léleknihil, ezesetben talán zöldes... Elképzelhető, hogy az ok, amiért olyan őrült módon hajszoljuk a szeretetet, nem más, mint az önmagunk megimserésére való vágy? Azért kötődünk az emberekhez, mert önmagunkat keressük bennük?

Elvégre egy a sorsunk, mindannyiunknak. Ugyanolyan lelkek vagyunk bezárva többé-kevésbé ugyanolyan romlandó porhüvelyekbe... Megközelítőleg ugyanazon dolgoktól érzünk fájdalmat és örömöt... ugyanazon dolgokért áztatjuk sós könnyeinkkel bőrünk, és ugyanazon okokért nevetünk szívből, igazán... És mégis, mindezzel együtt sincs belőlünk két teljesen egyforma... Szinte hihetetlen, hogy a véletlen, a sors, vagy netán Isten ennyiféle színes kombinációt hozott létre ezen a számunkra hatalmas, mindenséghez mégis oly' aprócska helyen... Egyformák vagyunk, és mégis különbözőek.

S mindezzel együtt nem ismerjük még magunkat sem, mégis folyamatosan meg akarunk ismerni, mi több, szeretni akarunk másokat. Furcsák vagyunk. S ezen furcsaság tekintetében alighanem elképzelhető, hogy ez az egész bolond játék, amit életnek nevezünk, nem más, mint próbálkozás az önmagunkhoz való közelebb kerülésre.

Mégpedig szörnyen önző próbálkozás, ha figyelembe vesszük, hogy aki nem ismeri magát (márpedig ugyan ki az, akiről maximálisan elmondhatjuk ezt?) az hogyan is ismerhetne, urambocsá szerethetne valaki mást anélkül, hogy összetörné az illető szívét? 

Ezzel pedig be is zárul ez a talán ördögi körként is aposztrofálható furcsa kis paradoxon (ismerni akarjuk magunkat, ezért meg akarunk ismerni másokat, hátha ezzel közelebb jutunk a célhoz, ámde nem ismerhetünk addig valaki mást, amíg magunkat nem ismerjük.) És hogy mi a vége?

Senki nem ismer senkit. Szép kis dolog. De vajon mi a megoldás? És milyen szerepet játszik mindebben a szeretet, ami elképzelhető, hogy csupán egy kémiai folyamatok keltette bájos kis illúzió?

Igen, azt mondom illúzió, mert ha feltételezzük, hogy nem ismerjük se magunkat, se egymást, akkor mégis hogy szerethetnénk magunkat, vagy akár egymást?

Bárhogy is, az illúzió elég jól működhet, elnézve a booldogan andalgó szerelmespárok számát. Persze ezen szerelmek tartósságáról is el lehetne filózni, de az már egy másik post. Na de, visszatérve az eredeti témára: tegyük fel, hogy a fenti agyömleny egy része teljes hülyeség, vagy ha nem is hülyeség, de nem ez a legmélyebb indoka annak, hogy meg akarunk ismerni másokat. Csak annyit tartsunk fent a teóriából, miszerint nem ismerjük se magunkat, se egymást (mert ez tény és nincs vita.) Azonban ha a fentiek nem szolgálnak válasszal akkor vajon mi az, ami igen? Miért akarunk másokat megismerni?

Az egész olyan egyszerű volna, hogy az ember társas lény, ezért logikus, hogy vágyik a társaságra? De annak tükrében, hogy milyen bonyolult is az emberi lélek (bizonyítottan az!) ez mégis csak kissé túl egyszerű megoldás volna, nemde? De igen.Tehát ezt a lehetőséget alighanem jobb, ha elvetjük. Nézzük, mi van még.

Van egy afféle romantikus elképzelés is (talán az ókori görögök fogalmazták meg?), hogy a világ kezdetén minden egy egész volt, majd ezek az egészek szétszakadtak, és azóta is egymást keresik a világban. A másik felünket keresnénk tehát? De mégis honnan fogjuk tudni, ha megtaláltuk? Elvégre biztos nem lesz a homlokára írva... se egyéb helyre. És ugyan honnan tudhatnánk, hogy ő a másik felünk, ha egyszer nem ismerjük őt, mivel nem ismerjük magunkat?

Mindig ezek a problémák... Ismerni magunkat...megismerni magunkat, mégpedig nem valaki máson keresztül. Tehát ez volna a megoldás,ami egy csapásra megoldaná gondjainkat, és jobb emberré tenne bennünket, továbbá többeket megmentene a szívszilánkok szőnyeg alá söpörgetésétől.

Igen, így alighanem jó lenne. Nem lenne szükség teóriákra, se semmi egyébre. Nem maradna más, csak a szeretet meg a boldogság... De ez (sajnos?) alighanem egy hosszú út mindenki számára, és mindemellett szörnyű kevés ember van, aki egyáltalán felismeri, hogy erre kéne menni, és ha fel is ismeri, rálép az útra.

Maradnak tehát a szívszilánkok és a vérvörös nihil? Vagy...

...Vagy hozzá elég bátor?

Bárcsak volna még erőm elszaladni... nagyon, nagyon messze, oda ahol nem érhet utol senki, és semmi, csak az árnyékom...
Bárcsak volnék elég bátor kimondani az igazat...
Bárcsak volna jogom rázúdítani valakire a káoszt, ami nem hagy nyugodni éjszakánként...
Bárcsak beszélhetnék...
Bárcsak én lehetnék végre... maszkok nélkül... csak én
Bárcsak elmenekülhetnék...magam elől... a világ elől...
Bárcsak ne félnék élni
Bárcsak ne félnék meghalni
Bárcsak érthetné valaki
Bárcsak érthetném
Bárcsak lenne értelme ennek az egésznek
Bárcsak ne lenne holnap, soha többé
Bárcsak vérkönnyeket hullajthatnék...
Bárcsak új életet kezdhetnék
Bárcsak egy lehetnék a tömegből
Bárcsak menne még, úgy ahogyan rég...

Vajon hol romlott el? Vajon hol romlottam el? És mikor?

Túl rég ahhoz hogy meg lehessen javítani...

*gondol*

*gondol*

*gondol*

Életünk álma...álmunk élete. Nem tudom, mi volt ez, de jól esett leírni.
Nem tudom mit... azt sem, hogy hogyan... csak ütöm itt a billentyűzetet, mintha legalábbis várnék valamire. Mostanában minden egyes mozdulatban, minden egyes szívdobbanásban benne van ez a furcsa, mindent átható várakozás...

Egy érzés, valaminek a közeledtéről... valami elérésének a vágyáról. De vajon mi az?
Volt egy mondat a franciatankönyvben. Nem emlékszem már rá, de azt jelentette, hogy "Nem értelek."

És milyen igaz! Hiszen kit is értek én? Mászkálok, keresgélek, nézelődök, néha beszélek... de nem értem mit mondok, és nem értem mit mondanak Nekem... mintha semmi sem lenne teljes, mintha mindenhonnan hiányozna még egyetlen egy apró kis puzzledarabka, ami teljessé teszi ezt a nagy és kaotikus képet...

Bár elmondhatná valaki... Bár értelme lehetne... Bár...
Minden csupa kívánság...minden csupa várakozás, csupa könny és csupa mosoly, várva egy furcsább és újabb életet, amelyben minden másképp lehet...
De a szív még mindig olyna döntésképtelen ebben a furcsa transzállapotban... mit akarok... kit akarok... rohanó kérdések a fejben.

Hit és hitetlenség, vágyak és rémképek, állandó gyomorgörcs a bizonytalanságtól, állandóan kalapáló szív az izgatott várakozástól...

Minden olyan meg nem szerkesztett. Minden olyan szétszórt. Ki vagyok én és ki vagy Te? És mi ez a káosz itt bennem? És mik ezek a kérdések itt bennünk?
Néha olyan mint egy hülye vicc... máskor meg egy ógörög tragédia...
Húzz már ki ebből....
Fáradt, álmos...bolyong és fél és közben tiszta szívből kacag, az elméje mégis megbomlik...

Azt sem tudom miről írok, és mit. Azt sem értem miért. Nem értek semmit. Tompa vagyok és álmos. Péntek van és este.

Búcsúzom mára...