Kavargok. Lelkemben zavaros örvények garmadája rázkódik keresztül a napok tompának ható során, de érzem, hogy jó most így.

Azt hiszem, ha az embernek sikerül elérnie a lelki mélypontot, akkor tesz egy lépést a filozófiai csúcspont felé. Először minden fekete és fájdalmas, aztán a könnyek és a fájdalom elkezdik tisztára mosni az elmét.

Születő gondolatok magvai kezdenek el kisarjadni, majd szédületes magasságba törni, eleinte nem túl észrevehetően, később egyre több teret és törődést követelve maguknak. Végül elérik a lélek szféráját, mely még mindig romokban hever a régi megrázkódtatástól. De már nem sokáig, mert a gondolatok és új eszmék lendülete magával ragadja őt is, hogy egy szebb világ felé vehesse végre útját.

Új lehetőségek bontakoznak ki, a Nap pedig ezerszínűre festi fényes sugaraival a kinyíló és kiszélesedő világot.

Új Aranykor következik. Igazabb, következetesebb és lendületesebb, mint az eddigiek.

Sajgó fájdalom a testben, zsibbadó izmok. És mégis, a lelket valami ismeretlen, és csodás eufória járja át. Sikító tömeg, taps, zsivaj mindenütt, és egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem tudod abbahagyni a vigyorgást.

Nem értem magam. Nem értem a  helyzetem. Rohannak a percek, és én azt teszem, amit már hosszú hónapok óta szinte sosem. Nevetek... tiszta szívből, boldogan. De talán nem is kell, talán nem is akarom megérteni. Csak lebegni, nem aggódni semmiért... Egy kicsit a pillanatoknak élni a sok fárasztó gondolkodás, és tervezgetés után.

Ennyire vágyom... nem többre és nem kevesebbre. Átölelni a világot, és érezni, hogy jó helyen vagyok benne, és a jó pillanatban. Fürdeni ebben a fényben, és tudni, hogy nincs az a megátalkodott démon, aki most bánani tudna.

Látom elsuhanni a múlt árnyékait. Időnként rájuk pillantok. Időnként rámpillantanak. De megrázom magam, és továbbmegyek. Vannak dolgok, amiket el kell temetni. Dolgok, amiket talán egy nap kiások majd a föld alól, hogy újra életre hívjam őket. De nem most, és nem itt.

Most csak egy a dolgom. Megkönnyebbülni és élvezni a pihenés perceit. Végtére is, rám fér. :)

Music: Muse - Supermassive Black Hole

Furcsa dolog a részegség. Csak ülsz, nézel magad elé, és hirtelen, mintha sokkal egyszerűbbnek látnád ezt a kibaszott univerzumot. Nincsenek kérdése, nincsenek válaszok. Csak tények vannak. Nincsenek ugyan megoldások, de sokkal könnyebb a problémák magunk mögött hagyása.

Mikor a sötétben, az egyre csak gyorsuló autó hátsó ülésén félig reszketve bámultam az elsuhanó fákat... akkor még féltem... Volt bennem valami fura remegés... és rengeteg félelem, még akkor is, ha közben együtt nevettem velük. Aztán elmúlt minden.

Egyszerű lett. Jó lenne, ha az élet is olyan egyszerű lenne, amilyen akkor volt, mikor éjfélkor a nappali közepén üvöltöttük a himnuszt, és nem volt baj, ha nem tudtad a melletted álló nevét, ha nem ismerted. És egyszer csak 2009 lett. Elmúlt az az átkozott, szenvedésekkel és csalódásokkal teli év. Elmúlt 2008.

A szívem boldogan üvölti, hogy most valami új következik. Olyan, ami eddig még nem nagyon volt. Egy új lehetőség az újrakezdésre. Hogy mindent másképp, optimistábban csináljak az életemben.

Annyira remélem, annyira akarom, hogy így legyen. Hogy sikerüljön. Hogy ezaz év más legyen mint az előző. Hogy a jövő ilyenkori én, életének eddigi egyik legjobb évét tudhatja majd maga mögött, mikor az első 2010-es bejegyzést gépeli. Hinni akarok ebben.

Egyébként többnyire nem érdekelnek a fogadalmak, nem is igazán szoktam tenni, és ha teszek is, nem veszem túl komolyan. Idén azonban tettem. Hátha.