Part 1 (avagy a 2009 márciusi bejegyzés)

Part 2:

Levegőt vesz. Kifújja. Több mint egy hónapja már, hogy képtelen vagyok összehozni egy tisztességes, épkézláb bejegyzést. Csak hülye szösszenetek meg versek, amik nem is igazán rögzítenek semmit erről a groteszk porhüvelybe zárt lélekről.

Pedig elsődlegesen mégis csak ez volna a blog célja, hogy mikor egy év múlva visszaolvasom, teljesen bele tudjam magam élni az akkori állapotba, és ezáltal egy kicsit utazhassak az időben, ha már más módja nincs a dolognak.

Azt hittem, sosem fogok visszatérni erre a tengerpartra. Hittem, hogy nem fogja már érezni a lábam a homokot, hogy nem látom többé a valaha itt eltöltött idő történéseinek szilánkos darabkáit. Boldogan, erősen és reménytelin mentem innen. Tele voltam reményekkel, felfedeznivalók édes ködképeivel, na meg persze valami szerelemnek képzelt érzés mézes balzsamával.

Repültek a napok, hittem és vallottam, hogy amit teszek, és ahogyan teszem az jó, és hogy így kell, legyen most már mindörökké.

Nem is tudtam, mekkorát tévedek.

Nem változtatnék meg semmit a múltból, nem tenném meg nem történté az elmúlt kicsit több mint egy év eseményeit, mert ma már belátom, kellettek ahhoz, hogy belássak néhány súlyos és fontos dolgot az életről.

Az okosok azt mondják, hogy a tudás felszabadít. Ez így egész jól hangzik, nemde? Tulajdonképp nincs is ezzel a kijelentéssel semmi baj, csak az emberek általában elfelejtik azt az apróságot, hogy mikor a transzmutáció végbemegy és a gondolatok masszája tudássá mélyül, akkor megérkezik a képbe egy másik örök igazság is, mégpedig a következő: csak az igazán szabad, akinek már nincs mit veszítenie.

Remek dolog a tudás, csak épp nem azon az áron, hogy a lélek kegyetlenül kiég tőle. Hogy ez a fásult, kihunyt lelkesedés csak átmeneti-e, arról fogalmam sincs, de mindenestre kellően tartós ahhoz, hogy az addig felépített kedves kis érzelmi kártyavárakat felborogassa az ember életében (már ha persze azok nem voltak szeretettel, vagy valami hasonló ragasztóanyaggal megerősítve). Arra kellett ráébrednem, hogy az enyémek ronda nagy többségénél hiányzott a ragasztó. Persze így is megmaradt néhány, meg egy-kettőnek a talapzata.

Mindenesetre, most újból itt állok lelkem végtelenhosszú tengerpartján, hallgatva a múlt morajlását és a jövő szirénzenéjét. Bár hittem, hogy örökre elszakadhatok az itteni naplementéktől, mint azt már említettem, súlyosan tévedtem. Vissza kellett térnem a válaszokért, meg persze azokból is, hogy a kiégés sebei talán csak itt gyógyulhatnak be valamelyest, már ha egyáltalán van esélyük begyógyulni.

Végső soron nincs mit tenni, nem maradt más, csak a várakozás. Csendben, meghúzódva és minél kevesebb energiát felemésztve, erőt gyűjtve arra, hogy mikor eljön az új lehetőség, újult erővel vághassak majd neki az ismeretlennek.

Addig is, gondolatok, pihenés és álmodozás újból a tengerparton. Újból Itthon.

Nyálas-romantikus-szívdobbanós szöszmő. Csak mert most így. :))
__

A hajnal első sugarai lustán nyújtózkodtak be a redőnyök résein. A béke ölelte csendben csak lélegzetvételek halk nesze hallatszott.

Puha párnák közé temetve bámultam a plafont, és hallgattam őt, ahogyan az édes álom karjaiba bújva, lassan szuszogott.

Az arcára pillantottam. Az arcra, melyről az alvás nyugtató kábulatában lesimult még az a néhány, gond véste barázda is.

Önkéntelenül örvénylett fel bennem a szeretet. Szerettem. Jobban mindennél és mindenkinél. Élet volt és halál, kaland és biztonság, izgalom és megnyugvás. Szerelem. A szó minden egyes apró és hatalmas értelmében. Mintha csak a rég elveszett másik felem lett volna, aki után egészen mostanáig vérkönnyeket sírva vágyódott volna lelkem.

Néztem a szemeire - azokra a csodaszép, mélysötét szemekre - finoman simuló, sűrű sötét szempillákat, az ívelt ajkait, melyeket épp az előbbi pillanatban hagyott el egy rövidke sóhaj.

Óvatosan, hogy fel ne ébresszem, megsimogattam. A tenyerem mintha csak egy örökkévalóságra az emlékezetembe akarta volna vésni arcának vonalát, a puha, meleg bőrt, az egész csodálatos lényét.

Épp a füle mögé hajtani készültem egy elkószált hajtincset, mikor lassan megmozdult. Önkéntelenül is közelebb bújt hozzám, fejét a párnák közé fúrta, bár már látszott, hogy tudata az ébrenlét és az öntudatlanság határmezsgyéjén kóborol.

Végül lustán, macskásan kinyújtózott, jelezve ezzel, hogy tényleg kezd visszatérni erre a világra. Álomtól ittasan pislogott felém, szája szegletében egy mosoly árnyéka bujkált.

A puha takarók forgatagában keze szinte azonnal a kezemre talált, hogy aztán ujjai, - melyek egy másik életben egy zongoraművészhez kellett volna tartozzanak – összefonódjanak az enyémekkel.

Közelebb húzódtam hozzá.

- Jó reggelt – suttogtam a kulcscsontjához bújva.

- Neked is – mondta a létező leglágyabb hangon, melyet valaha hallottam. Kezei immár a hajamban babrálták az összekócolódott tincseket.

Fejem felemelve a szemébe néztem. A szemei? Rejtelmes mélységek, melyeknek talán nem is láthatok a végére, és mégis van bennük valami csillogó, amely szinte kényszerít arra, hogy beléjük vessem magam. Ezek a szemek mosolyogtak most rám. Forrón, hívogatón, szeretettel telve.

- Azt hiszem, most boldog vagyok – hunyta le újból szemeit, majd egészen közel húzott magához. Éreztem, ahogy dobog a szívünk.

Valahol a távolban, az elmém egy eldugott kis szegletében pedig egy szó kezdett el felderengeni, barátságos, megnyugtató fénnyel.

Otthon.

Néha magam is meglepődök, mennyi minden tud történni egy röpke hét leforgása alatt. Sírtunk, nevettünk - többek lettünk. Még akkor is, ha némiképp keserű szájízzel kellett hazatérnünk őseink földjéről. Még akkor is, ha többeknek igen sokba került ez az elmúlt egy hét. Még akkor is, ha azon a bizonyos éjszakán majdnem kézen fogva ért minket a halál.

Bármi is történt, és bárhogyan is történt, az elmúlt hét fő tanulsága számomra ez volt: összetartozunk.

Akkor is, ha nem akarjuk. Akkor is, ha néha még a legjobb barátok is egymás torkának ugranak, csupán csak mert fáradtak, meg mert az együttélés nehéz dolog...De azért, azt hiszem megérte. Legalább felfogtuk végre, mennyit jelent tartozni valahová. Végre igazán éreztük, hogy nem vagyunk egyedül a világban.

Márpedig ez sokat jelent... Olyan magányos ez a hely, ez a világ. És olyan nehéz élni benne, ha nincs legalább néhány kéz, amit megfoghatsz, és ha nincs legalább néhány bíztató mosoly. Jó volt ennek tudatában, retro dalokat énekelve átlépni az országhatárt. Jó volt így hazatérni, ezekkel az érzésekkel.

Most mindent valami tompa zsibbadtság hat át. Nem találom még a helyem, nyűgösen tengek-lengek és úgy érzem, hogy a szobák falai nem nyújthatnak többé otthont számomra, mert megtanultam annak az értékét, hogy milyen érzés olyasvalakik oldalán otthon lennem, akik velem voltak a nehéz pillanatokban, vagy épp hiánytól terhes napok után végre újra átölelhettem őket.

Akik régebb óta ismernek, tudhatják, hogy többnyire cimkézem a nyaraimat. Habár ők sem biztos, hogy tudják. Végül is mindegy. Nem értitek? Nem baj, megmutatom
2007 nyara: Summer of Reveries
2008 nyara: Summer of Tears

A kérdés csak annyi, hogy az idei nyár milyen cimkét kap majd vajon? Az elmúlt egy hét, és az elmúlt néhány hónap fényében... talán lehetne "Summer of consummation" ? Bárcsak az lenne. Ennyi az összes kívánságom jelen pillanatban. Reménykedni akarok, úgy, ahogyan az elmúlt két nyáron nem tehettem...

Majd meglátjuk...

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.