A zaklatottság utolsó hullámai még végigreszketnek a lélek végtelen országútján. A test még küzd kicsit a könnyekkel, még helyet ad kicsit a fájdalomnak, hogy aztán megrázza magát, és úgy tegyen, mintha minden jó lenne.

Pillanatnyi, mégis óráknak tűnő emlékek érzéseibe réved a tudat. Érzi, hogy most meghal kicsit. Eltemeti valaha volt álmait, ejt még egy könnycseppet utánuk, majd továbbáll, bár az egész lénye könyörög, hogy ne tegye, hogy forduljon vissza, rúgjon fel mindent, és ölelje végre magához azt, amit néha mindennél jobban szeretne…

Másodpercek múlnak el felkavaró érzéseket hagyva maguk után. A szívem egyik fele sír, a másik nevet.

Mint azt láthattátok, az utóbbi időkben volt egy kisebb szünet a blog életében, melynek oka nem kevesebb, s nem is több mint e sorok írójának lelki kavargása.

Egy előző bejegyzésemben említettem, hogy bevett szokásom "címkézni" a nyaraimat, az alapján, hogy melyik mire tanított, és milyen élményekkel szolgált számomra.
Ilyen szempontból ez az idei eléggé vegyesfelvágott volt, szóval még keresem a megfelelő címet. Addig is jöjjön egy kis szösszenet a mostanság bennem cikázó gondolatok tengeréből:

Az életről:

Az emberi élet a mindenséghez hasonlítva csupán csak anny mint a szemvillanás. Mindennek ellenére mégis - legalábbis számunkra - rengeteg dolog fér bele. Nevetés, könnyek, sötétségbe fényt gyújtó gondolatok. És mindezek mellett ott vannak a szabályok. Hasznosak és haszontalanok, s alighanem kijelenthető, hogy utóbbiak vannak többségben. Annyi minden van, amit csupán azért teszünk mert a társadalom és a világ elvárja tőlünk. És mindezt miért? Mert sok-sok évvel ezelőtt valakik megállapodtak ebben, azóta megszokták, és most képtelenek szakítani a hagyományokkal. Pedig az élet csupán egy játék, bölcsőtől sírig tartó. S ha már úgyis csak játék, és a végelszámolásnál nem azt veszik latba, hogy mennyire voltál illedelmes, mennyit kerestél, milyen ruhában jártál és kit szerettél, akkor mire föl akad fent mégis mindenki, ha valaki máshogy néz ki, máshogy beszél vagy máshogy érez mint a többiek? Miért van az, hogy az életet, amelyet akár élvezhetnénk is, elrontjuk a megszokás szülte előítéleteinkkel, mikor annyi lehetőség volna benne, ha nem vernénk bilincsbe saját magunkat?
De mire mindezt észrevesszük, talán már túl késő. Talán már túl sok pillanat rohant el, anélkül, hogy megéltük volna őket, és hálásak lettünk volna értük. Mert minden pillanat, minden másodperc, melyben levegőt veszünk, melyben szerethetünk... az összes egy-egy ajándék. Ingyen kapjuk, kérés nélkül, és azt kezdünk vele amit csak akarunk. Hát miért pocsékolnánk el? Mindennek ellenére mégis megtesszük, és mindemellett állítjuk, hogy értelmesebbek vagyunk az állatoknál, akik csupán az ösztöneiknek és vágyaiknak élve léteznek a világban, mondvacsinált szabályok nélkül. Tehát nem, nem vagyunk többek, jobbak az állatoknál (tisztelet a kivételnek.) Csupán lehetnénk azok, ha végre legyőznénk örök rabtartónkat - önmagunkat - és szabadon, szrányatbontva élnénk, és éreznénk egész életünkben.

A szerelemről:

A szerelem az élet egyik legnagyobb misztériuma. Érezni véljük, majd elmúlik, vagy épp olyannál találjuk meg, ahol eszünkbe sem jutott volna keresni azelőtt. Adhat örömet és fájdalmat, megnyugvást és kínzó idegességet, de egy biztos: nincs még egy olyan dolog a Földön, amely ilyen heves érzelmeket válthat ki az emberi lélek mélyén. S teszi mindezt úgy, hogy valójában sosem fedi fel mibenlétét. Tudósok állítják, hogy kémiai folyamat, endorfinról és feromonokról beszélnek, de aki egyszer is volt már szerelmes, annak a szíve üvöltve tiltakozik ezen elmélet ellen, hiszen ha nem is tudja, de érzi, hogy ez valami magasztosabb, valami sokkal régebbi és bonyolultabb, mintsem, hogy emberi logikával megfejteni lehetne. Talán nem is kell megfejteni. Talán éppen ezért nem érezzük sosem unalmasnak. Ezért nem jelentheti ki soha senki, hogy "Igen, én ismerem a szerelmet." Nem jelentheti ki, mert a káprázatot nem lehet kiismerni. Ha ezerszer jön, ezerszer lesz másféle, és Te sosem fogod megtudni, az ezer közül vajon melyik is volt az igazi, a nagybetűs. De nem is kell tudnnod, hisz a maga módján minegyik igazi - hiszen attól, hogy a nagyi palacsintájának más íze van, mint annak amit egy elegáns étteremben, vagy a strandon eszel, még mindhárom palacsinta marad. Bár hasonlóak ugyan az összetevőik, mégis akad köztük eltérés, a minőségben, mennyiségben és arányokban. Ezen analógia alapján tehát nem jelenthető ki, hogy egyik szerelem jobb mint a másik. Nem jobb, nem rosszabb. Csak más (és félreértés ne essék, én most az érzésről beszélek, nem a gyakorlati kapcsolatról, amelynek minősége már jóval könnyebben meghatározható dolog.)

De végül is, mindez teljesen mindegy. Mindegy, hogy kémia és ösztönök játéka, vagy megfejthetetlen káprázat, esetleg csupán fejben létező illúzió. Szeretni kell. Muszáj. Másképp nem érdemes. Másképp nem lehet.

Music: McFly_ No worries (L) (nem, nem szoktam ilyet hallgatni. igen, szégyellem magam. xD)

Olyan kába ez a tavasz. Tompa, zsibbadt érzések kavargása a lélekben. Mintha az idő, ami eddig ólomlábakon vánszorgott, most hirtelen rohanni kezdett volna, méghozzá őrületes tempóban...

Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok...

Milyen bájos. Jól érzem magam. Szeretem  az embert, aki reggelente rám mosolyog a tükörben, de ez nem jelenti, azt, hogy ne hiányolnám annak a másiknak a szomorú-kék szemeit, aki gyűlölködve kívánta pokolba az újabb hétfőt... Furcsa az élet.

Az ember folyton folyvást a boldogságra törekszik, azt hajszolja, űzi mindenen keresztül, majd amikor egyszer csak megoldódnak a problémái, és ő örülhet kedvére, eszébe jut, hogy immár nincs min agyalnia, aggódnia. Nincs mit várni és nincs mit remélni. És ezért újra elcsügged, problémákat gyárt magának, és az egész ördögi kör kezdődik elölről.

Azt hiszem, vannak emberek, akiket természetüknél fogva nem tesz boldoggá a nyugalom, a béke és a problémamentes élet, mert a gondok stresszel átszőtt hálójában való vergődés valami olyasféle izgalmat nyújt nekik, mint a drogosnak a villódzó képek, melyek az LSD szervezetbe kerülése után futkároznak izgatott elméjében.

Ilyen volnék? Ha nincsenek problémáim, hát nekiállok gyártani magamnak? Alighanem. De azt hiszem, kezdek ráérezni ennek a lényegére. Arra, hogy a boldogság nem az, mikor nincsenek megoldandó problémák, fölénk tornyosuló kihívások, hanem az, mikor tudatában vagyunk annak, hogy a szálak a mi kezünkben futnak össze, és igenis urai vagyunk a helyzetnek.

Ebben a hihetetlen életben, melyben minden örökké változik, melyben annyi csoda bujkál, és minden pillanat új meglepetés... ebben élünk, és vagyunk boldogok vagy boldogtalanok (van egyáltalán valódi különbség a kettő között?). És ez így jó.

/Coelho/

Sajgó fájdalom a testben, zsibbadó izmok. És mégis, a lelket valami ismeretlen, és csodás eufória járja át. Sikító tömeg, taps, zsivaj mindenütt, és egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem tudod abbahagyni a vigyorgást.

Nem értem magam. Nem értem a  helyzetem. Rohannak a percek, és én azt teszem, amit már hosszú hónapok óta szinte sosem. Nevetek... tiszta szívből, boldogan. De talán nem is kell, talán nem is akarom megérteni. Csak lebegni, nem aggódni semmiért... Egy kicsit a pillanatoknak élni a sok fárasztó gondolkodás, és tervezgetés után.

Ennyire vágyom... nem többre és nem kevesebbre. Átölelni a világot, és érezni, hogy jó helyen vagyok benne, és a jó pillanatban. Fürdeni ebben a fényben, és tudni, hogy nincs az a megátalkodott démon, aki most bánani tudna.

Látom elsuhanni a múlt árnyékait. Időnként rájuk pillantok. Időnként rámpillantanak. De megrázom magam, és továbbmegyek. Vannak dolgok, amiket el kell temetni. Dolgok, amiket talán egy nap kiások majd a föld alól, hogy újra életre hívjam őket. De nem most, és nem itt.

Most csak egy a dolgom. Megkönnyebbülni és élvezni a pihenés perceit. Végtére is, rám fér. :)