Némán sikoltok. Szemem könyörgő pillantásokkal kapkod a semmibe. Valaki mentsen meg, valaki vigyen el innen.

Vigyél el innen, mert bántanak.

Vigyél el innen, mert hideg van, és fázom, pedig mindeközben a pokol kénköves tüzén égek.

Vigyél el innen, mert nem vagyok e világra való.

Csak futok. Szaladok a nagy fekete csöndbe, lépteim zaját elnyeli a sűrű Semmi. A fájdalom odabent elviselhetetlenné fokozódik, és lassacskán szétfeszít és megöl mindent, ahogy a mérgezett tőr éle a húsba marva megpecsételi az emberi sorsot.

Nincs már sok hátra, fáradt lábaim egyre lassabban hagyják el a talajt, immár csak vonszolom magam. Már nem is könyörgök, nem kérem létem láthatatlan megmentőjét, hogy fogjon kézen és segítsen kijutnom erről a borzalmas helyről. Nem érzek már mást, csak tompa zsibbadást, régi emlékképek bús kavargását.

Leülök lassan, és hagyom, hogy átöleljen a feketeség. De mielőtt még végleg vége lenne, mielőtt még feladnám a harcot, azt akarom, hogy tudja meg mindenki, hogy nem az én hibám volt.

Próbáltam, újra és újra, elszántan, majd végül elkeseredetten, de nem sikerült. Nem kellettem, nem voltam senki, csak egy lábjegyzet egy végtelenhosszú könyv utolsó lapjának legalján.

De nem baj, most már nem számít. Nem küzdök többé. Feladom az álmokat, amelyek éltettek a hosszú, csillagtalan éjjeleken. Sebzetten, vérben úszó lélekkel keresek magamnak új eszméket, és új célokat. Olyanokat, amelyek nem függenek más emberektől. Amikhez csak én, csak az én erőm és akaratom kell. Nem fogok többé érzést, vagy kegyelmet ismerni. Nem leszek többé jó ember. Feláldozom a szívem az elme eszméinek oltárán. Lemondok a szeretetről és a reményről és a tudást és a bizonyosságot választom helyettük.

És egy napon, ha eljön az ideje, végigmegyek majd az Úton, a Tejút csillagait követve, hogy visszataláljak ahhoz az emberhez, aki a kezdetektől voltam, és aki a lelkem mélyén mindig is leszek. De addig hat láb mélyre temetem a szívem, és nem engedem ki a saját maga ácsolta koporsóból. Addig nem, míg az elme meg nem tanul olyan falakat építeni köré, amelyeket többé nem bánthat senki, aki földi halandóként járja ezt a szomorú féltekét.

Harcom ezennel feladtam.

Ámen.