Úgy érzem, mintha zuhannék, bele valami feneketlen mélységbe, kába félálomban remegve. Egyszerre furcsa, borzongató és rémesen félelmetes érzés, mikor egy szív, ami már időtlen idők óta hat láb mélyen álmodik, egyszer csak újra megdobban. Persze nem úgy, mint régen. Nem észveszejtő tűzzel, nem tomboló tenni akarással, csupán csak valami halvány és szelíd, visszhang-szerű mozdulattal, ami egyszerre hideg és meleg, szomorú és boldog. Habár, ha jobban belegondolok, egy kicsit talán mégis a szomorú felé hajlik, hiszen a reménytelenség eléggé gyötrő dolog. Másfelől, a fájdalom még mindig jobb, mint az érzések teljes hiánya. Jobb reménytelenül szeretni, mint közömbösnek és halottnak lenni. Jobb álmodozni, mint néma feketeségbe merülni éjszakánként.

Persze a szeretet, vagy a szerelem túl erős szavak. Szerelem az, mikor ismered valaki minden apró mozdulatát, az összes mosolyát, az álmos hétfő reggeleit is, és ezzel együtt adnád érte az életed. Ez a jelen helyzet pedig szerencsére, vagy sajnos momentán nem ilyen, csak valami hasonló. Csak egy kósza, ki sem mondott vágy arra, hogy lássam mosolyogni, vagy megsimogassam az arcát. Az egészet körüllengi valami ártatlanság, ami nem is igazán vágyik arra, hogy a tettek mezejére lépjen, egyszerűen csak szeretné elképzelni azt a soha meg nem történt ölelést.

Nem tudom, jó-e ez, vagy származik-e belőle bármi hasznom, de egész őszintén szólva nem is érdekel. Csupán csak örülök a ténynek, hogy mégsem vagyok egy érzelmi zombi, vagy ha az is vagyok, legalább nem menthetetlenül.

Nem tudom, hogy el fog-e múlni. Nem tudom, hogy a nyár elfelejteti-e majd, vagy itt marad, valahol az agyam hátsó szegletében. Azt sem tudom, hogy máshol, egy másik életben lenne-e bármi esélye gondolatnak, egyszerűen csak örülök annak, hogy van mire… hogy van kire gondolni, mikor az éjjel fekete füstje már túlságosan is sűrű.

A szövegre tessék figyelni, hihetetlen milyen szépen fedi az érzéseim.

Egyébként alighanem elkezdtem megbékélni, vagy legalábbis keresni a békét. Legalábbis egy éjszakai elmélkedésem (amit bajosan, de sikerült papírra vetni) erről árulkodik:

„Mindenkinek megvan a maga útja, amelyen végig kell, de legalábbis végig kellene mennie. Sokszor könnyebb volna letérni és más ösvényt választani, de mégis, ha életünk összes pillanatában ott visszhangzik a hívás, akkor nem szabad ellent mondani neki.

Ha az én utam könnyekkel van kikövezve, akkor így kell elfogadnom, és így kell hűnek lennem hozzá. Úgy érzem, hogy eljött az idő az életemben, mikor meg kell békülnöm végre Istennel és a Sorssal. Minden csapáson keresztül ezt üzenik nekem. Meg kell tanulnom újra szeretni, máshogyan, mint eddig.

Meg kell szilárdítanom a hitem, és felfedezni egy olyan oldalát a lelkemnek, amellyel eddig nem nagyon akartam szóba állni.

Akik ismernek, minden bizonnyal tudják, hogy címkézem a nyaraim. Oly’ sok bizonytalan címke közül az idei talán kilóg majd egy kicsit: Summer of inner Peace. A békém megtalálásáról fog szólni, melyet szívemből remélem, hogy meglelek.”

Ki tudja, talán, ha már minden egy egésszé áll majd össze a lelkemben, a boldogságot is könnyebb lesz megtalálni, és a szeretet sem egy álom lesz majd csupán.

Nem vagyok különleges, csak az az egy, akinek nem sikerült hazudnod.

Nem vagyok különleges, csak az, akibe mindig bele fognak rúgni mert más.

Nem vagyok különleges, csak az, akinek hallgatnia kell a gondolatai miatt.

Nem vagyok különleges, csak az, aki ítél és ezért ítéltetik.

Nem vagyok különleges, csak az, akire azt mondod "furcsa".

Nem vagyok különleges, csak az, akit gyűlölsz, mert nem tudod megérteni.

Nem vagyok különleges, csak az, akit megmosolyogsz, de belül te is ilyen akarsz lenni.

Fekete-fehér művészfilm vagyok egy flancos iMax moziban.

Hóesés vagyok a tikkasztó nyárban.

Nem vagyok olyan, mint Te. És tudod mit? Nem is akarok. Nem akarok hazudni a világnak. Vállalom, hogy a dolgok nincsenek rendben. Ha a 21. századi norma számít normálisnak, akkor egy utolsó rohadt korcs vagyok. Gyűlölj, utálj, törj meg.

De egyet nem fogsz elérni soha: a lelkemet. Ez nem a 101-es szoba és te nem vagy O' Brien, sem pedig én Winston. Kínozhatsz, és én vallhatok bármit, de azt elérni, hogy higgyem is, soha nem fogod.

Időnként előfordul, hogy tizedmásodpercekre minden tökéletes. Mint utóbb megtudtam, ezt a pillanatot Alefnek hívják. Nem tudom, miért indítok ezzel, mikor valójában nem is erről akartam értekezni.

Ezek a pillanatok... vagy nem is tudom, miknek nevezzem őket, valahogy mindig olyan furcsák és kozmikusak. Belőlem leginkább bizonyos hangok, vagy bizonyos gondolatok szokták előhozni ezt. Mintha egy pillanatra érteném az Egészet... Mintha egy futó másodpercre, vagy még annyira se, de a világ viszontszeretne...

Azon tűnődöm, milyen érzés lehet mindezt egy másik ember szemében meglátni, megsejteni. Talán előfordult már, egyszer vagy kétszer. Illetve egyszer bizonyosan. Akkor olyan furcsa volt. Sötét volt, fáztam, de amit éreztem egyszerre volt szomorú, boldog és egyszerre kapcsolódott valahogy furcsán az egész mindenséghez. Még érzem az arcomon a könnyeimet, ha visszagondolok... érzem, ahogy elcsuklik a hangom, hogy érzem, hogy ez most valami örökkévaló.

Persze azóta sok minden változott. Sok dolog elmúlt, és sok dolog született, de ezek a pillanatok valahogy mégis tovább élnek, minden egyes mozdulatban, minden egyes lélegzetben, minden egyes sebzett pillantásban.

Kiszakadva a múltból, és áttérve a jelenre, észrevettem valami furcsát. Időnként látom a lehetőséget emberekben. A lehetőséget a személyiségükben arra, hogy valami ehhez hasonlót, vagy még hatalmasabbat éljek át velük. (Egyébként nem gondolom, hogy ehhez feltétlen szerelem kell. Persze nem árt valami plusz érzelmi töltet, de időnként olyan személyek is furcsa érzéseket hajlamosak kelteni az emberben, akik iránt amúgy nem érez semmi gyöngédet).

Azon gondolkodom, vajon merész volna-e olyasmiről álmodni, hogy ezek a lehetőségek egyszer nem csak lehetőségek lesznek. Hogy lesz majd valaki, aki ugyanazt érzi majd, megsejt valamit arról, hogy akár mennybe és pokolba is mehetnénk együtt, kart karba öltve, mint két barát, vagy épp szerelmes.

A lelkem valamiért annyira úgy érzi, hogy eljön majd a pillanat. Valahol mélyen hiszem, hogy tudni fogom majd, hogy itt és most van az a pillanat melyben Világegyetem közepén lüktető szív magához ölel végre. Persze nem is én volnék, ha nem elemezném a megérzéseim. Az is lehet, hogy ez is csak egy újabb csapda, amit magamnak állítok, valami ami segít túlélni, és segít küzdeni.

Küzdeni... örökké. Bár nem karddal és vérrel, inkább szavakkal és gondolatokkal. Valamiért néha úgy érzem, hogy ez a nehezebb tudomány. Persze valószínűleg csak azért, mert még sosem próbáltam a másikat. Rengeteget jár a fejemben mostanság, hogy miért is küzdök. Az első válasz a felszínről persze a karrier/pénz/jólét trió, de valahol kezdek rádöbbenni mostanában, hogy ezek csak amolyan mellékes célok. A pillanatokért küzdök. Küzdök azért, hogy eljuthassak egy olyan helyre, ahol megtalálhatom azt az embert/embereket, akikkel átélhetem ezeket az egyet-földet megrázó pillanatokat.

Szeretem, hogy tudok hinni a céljaimban, hogy tudok küzdeni azért, hogy eljuthassak valahova, még akkor is, ha ez most lemondásokkal és néha... gyakran... szinte mindig... könnyekkel és üvölteni akarással jár.

Csak a remény van. A remény, hogy van hová és van miért. Hogy van Kiért. Rémesen elcsépelt lenne most beszúrni ide a "tudom, hogy vár még rám, a Holdnak tán a túloldalán" idézetet. Na, burkoltan azért csak megtettem, de a szentimentalitásom legyen a legnagyobb bajom. :)

.-zaklatott-.

Érteni akarom, amit sosem értettem. Érteni akarom a miérteket és szeretni akarok őszintén és feltétel nélkül, mert tudom, hogy lehetséges, mert lehetségesnek kell lennie, hiszen aminek érezzük a hiányát az biztos, hogy létezik, nem?

Hiány tépi a szívemet, de nem ismerem a dolgot, amit hiányolok az életemből. Volt már néhány pillanat, amikor éreztem, de aztán mindről kiderült, hogy hamis illúzió volt csupán. De én az igazit akarom, azt, amelyik nem múlik el, amelyik itt marad, és az idő bebizonyítja, hogy kristályüveg és nem műanyag, amit a szívemben őrzök.

Félek, rettegek, hogy soha nem fogom megtudni, hogy milyen érzés, amikor igazán és feltétel nélküli szeretetben nézek valaki szemébe, és az ugyanúgy tekint vissza rám. Valahol a szívem mélyén tudom, hogy ez nem történhet meg, hogy az én sorsom az, hogy megtaláljam és megértsem mindennek az értelmét és boldog legyek.

Mindenki olyan magányos és mégsem megyünk oda a másikhoz egy egyszerű ölelésért. Miért nem tesszük? Miért ítéljük magunkat erre az önkéntes szürke szenvedésre? Mért nyomjuk el az Istentől és a Teremtéstől fakadó természetes érzéseinket? A szeretetre való vágyat, az összetartozás vágyát. Mért álltatjuk magunkat? Mit akarunk legyőzni az által, hogy hidegek leszünk? Vagy csak a félelmeinket próbáljuk mindezzel leplezni? A félelmet attól, hogy nem fogunk kelleni, hogy visszautasítanak minket és végül örök magány lesz kárhozott osztályrészünk? De hiszen akkor mindez egy újabb ördögi kör.

Azt akarom, hogy a világ kitörjön ebből és más legyen minden. Annyira szeretném, hogy egy másfajta jelenben élhessek, ahol az emberek máshogy állnak egymáshoz és a saját életükhöz. Minden olyan torz és korcs ezen a helyen ahol élünk.

Néha úgy érzem, hogy nincs már több remény, hogy soha többé nincs rá lehetőség, hogy valami igazit és szépet megőrizzünk az emberi értékekből. Félek, hogy minden a múlt semmijébe fog veszni idővel, mert néhány elborult, hatalomvágyó elmének érdeke, hogy mindannyian katatón némasága süppedjünk, és ne érezhessük többé a szeretet és összetartozás mindent átható erejét.

Félek, de nem hagy el a hitem, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb jönni fog valami, ami mindent megváltoztat majd és akkor azon a napon boldogan kelek majd fel reggel mert tudom hogy egy olyan világban indulok útnak amely szebb mint az, amelyikben álmaimban kóborolok.

Azt szeretném, hogy erős legyen a hitem és ki tudjak tartani, amíg felvirrad ez a csodálatos nap. Ott akarok lenni, amikor mindenki felébred ebből a sötét éjszakai lidércnyomásból, és ember az embert kézen fogva kivezeti magát a fénybe. Én is meg akarom fogni valakinek a kezét és őszintén mosolyogva kimondani a legszentebb szavakat, amelyeket időközben annyiszor bemocskoltak már.

Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogyan lennie kell, mert tudom, hogy a szakadék alja vészesen közeleg, és hogy a csonttörések és sebek begyógyulta után már fölfele fog vezetni az út. Csak ez a hit az, ami tovább hajt napról napra és éjszakáról éjszakára. Ez az, ami segít elviselni ezt a kegyetlen magányt, ez segít élni egy olyan világban ahol az emberek nagy részének szemén hályog feszül és nekem könnyekre kell ébrednem, mert az az átok sújt, hogy látok. Vagy ha nem, hát bolond vagyok.

Had legyen vége. Had legyen végre vége ennek az átkozott kornak.

Nem akarom, hogy a világ a 101-es szobában ébredjen egy napon...

Mennyi minden múlik el...

Pillanatok alatt szaladnak ki a történések a kezünkből, hogy aztán édes-keserű emlékekké olvadjanak az idő végtelen spiráljára tekeredve.
Sóhajtás, majd fintorgó mosoly kíséretében konstatálhatjuk, hogy az emberszív mennyire hajlamos rá, hogy kiégjen és megfakuljon.
A legfurcsább az egészben, hogy mindez nem egy fájdalmas folyamat.
Vagy... talán a kezdete az. Mikor rádöbbenünk, hogy már nem tud fájni se.
Aztán belesüppedünk ebbe a szürke, langymeleg mocsárba és hagyjuk, hogy a semmibe kábuljon a lélek és hat láb mélyre ássa magát a szív.

Vajon mindenkivel megtörténik? Vagy csak néhány szerencsés szerencsétlen adja fel néhány heveny ideg összeroppanás és óceánnyi könny után, hogy halványkék nihilbe távozva álmodhassa tovább ezt a halált, amelyről elhittük, hogy élet volt valaha?

Nem tudhatom. Mint ahogy tulajdonképp semmit sem tudhatok. Nem tudhatja senki, mint ahogy tulajdonképp nem is tudhat senki semmit, mert a szemünkre hályogként feszül elmúlt életeink kényszerű amnéziája. Talán eljön majd a nap, mikor az Emberállat tekintete elől lehull a függöny és olyan dolgokra ébredünk rá, amelyek valóban Emberré tehetnek majd minket? Hinni akarom, hogy így lesz.

De vajon összeférhet ez a remény a mocsárba süllyedt lélekkel és kiégett szívvel? Vagy azt jelentené, hogy a szív mégsem végleg merült Mélysötét fekete barlangjai közé? S ha így is van, vajon hol az vállalkozó kedvű sírásó, aki megszabadíthatja?

És én remélem, minden egyes kárhozott napom átkozott órájában, hogy lesz egyszer valaki, aki átlát a maszkon, amit a világ felé tartok. Hogy lesz valaki, aki majd engem lát.

A sötét éjjeleken, mikor könnyek fojtanak, amikor a létezésre csak a fájdalom emlékeztet, a rémítő küzdelmek szörnyű perceiben, örökkön örökké csak ez a remény éltet.

Csak ez, és semmi más.

Csend simít végig a gondok barázdálta arc árkain. Minden más már. Gyermeklelkem abban a hitben élt, hogy ez az éjszaka is olyan hosszú és örökkévalóság-szerű lesz majd. De tévedett. Alig telt el egy kis idő, és felkelt az oly' hőn áhított Nap. Azt hihetnénk, a hajnal békét, megnyugvást és örömet hozott.

De nem így lett.

Ez a hajnal nem hozott mást, csupán világosságot. A sok rosszra, amire ezidáig az éjszaka jótékony homálya vetült, most rávilágít ennek a fagyos Napnak jeges sugara. Persze így legalább a meglepetések elkerülhetők, és sok kérdőjeles mondat végére pont kerülhetett.

Hogy jót hoz-e ez az új nappal? Nem tudható. Minden bizonytalan és tétova. Lelkem mélyén, egy eldugott erdőcskében békéről és reményről dúdolgat egy fekete pillangó. De, hogy ezért a békéért milyen árat kell majd fizetni, arra nincs válasz. Mert hogy ezúttal nem lesz ingyen, ebben biztos lehetek...

Kérdések zápora töri meg a csend múlékony fátylát. De a válaszok... A válaszokra várni kell. Hiszen hiába kelt fel a Nap, a változások szele még nem érte el ezt a helyet. Addig is...

Várunk.

Csak néhány másodperc volt, míg azt hittem, meghalok...megfulladok... De félelemmel töltött el. Még akkor is, ha túldramatizálom, hiszen ilyen bárkivel előfordul. De akkor is... Úgy éreztem, hogy vége lehet. Annyira, de annyira furcsa volt. Rettegés és megkönnyebülés hirtelen vegyülése egy fura koktélban...

De nem szabad ilyesmikre gondolni, hiszen amitől fél az ember, azt bevonzza. És állítólag azt is, amire vágyik. Nos, bizonyosan van benne valami, de azért jobb vigyázni, mit kívánunk.

Mikor megnyitottam az ablakocskát, hogy nosza, írok egy kis blogot - biosztanulás helyett - annyi mesélnivalóm volt. És most megint ütöm a billentyűzetet, szövegelve a semmiről, és kimentek a gondolatok a fejemből. Nincs ebben semmi logika, semmi rendszer.

Csak csapongok az érzéseim között, mert meg szeretném magam érteni. Talán ez ennek az írogatásnak az elsődleges célja. Hogy végre közelebb kerülhessek önmagamhoz, vagy ahhoz az emberhez, aki majd lenni szeretnék. Még akkor is, ha utálom a 'majd'-ot. Ha el szeretnék menekülni a holnapok elől, mert tudom, hogy egyszer majd eljön az a holnap, amikor el kell döntenem, hogy mit kezdek az életemmel. Azt pedig nem szeretném...

Jó lenne még kóvályogni egy kicsit. Csak tengni-lengni bele a világba, felelősség és korlátok nélkül. Annyira rossz, hogy ez nem működhet így, ha az ember nem születik Dubaiban :P

Másfelől várok minden egyes holnapot, hiszen minden egyes holnap új lehetpséget ígér a boldogságra. Most pedig még különleges dátum is van. Március 11. Csak egy ártatlan kis dátum, nincs benne semmi különleges. Én tettem azzá, mégpedig azzal, hogy legutóbb említett ultimátumom végső határideje ez a nap. Bárhogy is, de meg fogok változni. És ez jó.

Addigra eldől minden, aminek el kell dőlnie... Kiderül, hogy beteljesülnek-e a rég vágyott vágyak, vagy pedig új életet kell építeni a semmiből. Talán utóbbi félelmetesnek hangozhat, de mégis, valahogy megkönnyebültnek érzem magam emiatt. Mintha a hosszú rabság után végre elérhető közelségbe kerülne a kinti világ.

És, mint ahogyan az már szokott lenni, minél kevesebb az idő a végéig, annál rosszabb a várakozás.

Music: Muse - Supermassive Black Hole

Furcsa dolog a részegség. Csak ülsz, nézel magad elé, és hirtelen, mintha sokkal egyszerűbbnek látnád ezt a kibaszott univerzumot. Nincsenek kérdése, nincsenek válaszok. Csak tények vannak. Nincsenek ugyan megoldások, de sokkal könnyebb a problémák magunk mögött hagyása.

Mikor a sötétben, az egyre csak gyorsuló autó hátsó ülésén félig reszketve bámultam az elsuhanó fákat... akkor még féltem... Volt bennem valami fura remegés... és rengeteg félelem, még akkor is, ha közben együtt nevettem velük. Aztán elmúlt minden.

Egyszerű lett. Jó lenne, ha az élet is olyan egyszerű lenne, amilyen akkor volt, mikor éjfélkor a nappali közepén üvöltöttük a himnuszt, és nem volt baj, ha nem tudtad a melletted álló nevét, ha nem ismerted. És egyszer csak 2009 lett. Elmúlt az az átkozott, szenvedésekkel és csalódásokkal teli év. Elmúlt 2008.

A szívem boldogan üvölti, hogy most valami új következik. Olyan, ami eddig még nem nagyon volt. Egy új lehetőség az újrakezdésre. Hogy mindent másképp, optimistábban csináljak az életemben.

Annyira remélem, annyira akarom, hogy így legyen. Hogy sikerüljön. Hogy ezaz év más legyen mint az előző. Hogy a jövő ilyenkori én, életének eddigi egyik legjobb évét tudhatja majd maga mögött, mikor az első 2010-es bejegyzést gépeli. Hinni akarok ebben.

Egyébként többnyire nem érdekelnek a fogadalmak, nem is igazán szoktam tenni, és ha teszek is, nem veszem túl komolyan. Idén azonban tettem. Hátha.

Pillanatok az örökkévalóságban. Néha elkapok egyet-egyet közülük. Olyankor olyan furcsa. Mintha hirtelen minden egyetlen komplex egészet alkotna, értelemmel, érzelemmel, és logikus válaszokkal a miértekre.

Habár nem is tudom. Minden olyan tompa, olyan nosztalgikus, és önismétlő. Mintha ez az egész egy hatalmas, örök körforgás volna, melynek csak most kezdem a részének érezni magam. Az egész olyan, majd meglátjuk feeling. Csak az zavar, hogy elfelejtettem új naplót venni...

De örülök is... Rámtört a szeretet. Jó érezni ezt... hogy még van szívem, még dobog, még szeret. Őket. Többnyire fel sem tűnik milyen fontosak, talán éppen azért mert minden egyes nap velem vannak. És borzasztóan hálás vagyok érte, hogy vannak. Hogy lehetnek.

Végülis, ha belegondolok, volt már ezerszer rosszabb is. Voltam már magányosabb, elhagyatottabb. Volt, hogy senkit sem szerettem. Tudom milyen. És ez most ezerszer jobb. Van kihez mennem, ha fáj a szívem... Van akit meghallgassak. Nem csak a csenddel beszélgetek. És ez jó. Ezt kell látnom, nem a rossz dolgokat...

Annyira jó, ha az embernek vannak barátai <3

Paid in Full by Sonata Arctica. Ők a legjobbak. <3

Már túl messze...Minden ami csak szép lehetett volna úgy pereg le a szemem előtt, mint egy régi, ócska némafilm, melynek én voltam, vagyok meg nem szólaló főszereplője. Szánalmas kesergés olyan dolgok után, amik nem lehetnek az enyémek... Egy hullámvölgy, aminek egy a célja: hogy kimásszak belőle... de...

See the stone set in your eyes
See the thorn twist in your side
I wait for you

Átgondolva, talán semmi sem tehetne boldoggá... Talán túlságosan hozzászoktam már ehhez az érzéshez, ahhoz, hogy elengedjem. Talán, ha elmúlna, ha minden szép volna és minden megoldódna, már nem is volna többé olyan érdekes ez az egész, amit tulajdonképpen életnek nevezek... Az én életemnek... Persze a racionális és az érzelmes felem örök harcban áll... de azt mindkettő tudja, hogy fel kell kelni, és élni kell...és mégis...

With or without you
With or without you

Élni. Csak élni, keresztül mindenen. Akkor is, ha nem megy, mert valami nem teljes, és nem is lehet az, talán már sosem... Mintha a lét aprócska mozzanatai szaggatottá válnának mostanában... És egyre nehezebb, de azért így vagy úgy egyelőre még megy...

Egyébként voltunk színházban, és a darabban hallottam ezt a U2 dalt, amiből az idézetek vannak... Néhány percnyi varázslat volt, még akkor is, ha egyébként egy végtelenül röhejes jelenet kellős közepén énekelte el - még Bononál is jobban -  az a valójában szomorú bohóc...

És az első táncpróbán is túl vagyok. És még nem tört ki a nyakam, a bokám, vagy egyéb más, létfontosságú, vagy kevésbé fontos alkatrészem. Továbbá írtam egy hibátlan fizikadogát.

Fentiek azért némiképp okot adnak az örömre, ha csak időlegesen is... Majd meglátjuk...

Kövér, fehér hópelyhekkel játszadozik a szél odakint, nekem pedig a csontomig hatol a hideg - idebent. Szomorúan, éhesen károgó varjak a fák között.

Hideg telünk lesz. Nem csak odakint, idebent is. Hosszú, hideg és nehéz tél, miben a cél csak a túlélés. Újabb kör. Mi tétován botladozunk csúszós, jeges utunkon, és valami felsőbb hatalomhoz fohászkodunk azért, hogy ne essünk el, mert az végzetes lehet.

Bent maradhatnánk a szobában, a kandalló mellett, amiben még mindig vidáman táncolnak a vöröslő lángnyelvek. De nem. Ki fogunk menni.

Ki fogok menni, mert keresek valamit, amit a hóban vesztettem el. Még akkor is, ha tudom, hogy nem találom meg. Ki fogok menni, mert nincs mit veszítenem.

De mi van azokkal, akiknek van? Hiszen őket is ki fogja majd hajtani egy ismeretlen késztetés, egy vágy, hogy kockára tegyenek mindent, amit eddig a magukénak tudhattak. Néhányan erősebbek lesznek tőle. És lesznek olyanok is, akik elbuknak, és megfagynak a hidegben. Nekik talán csak a tavasz hoz majd enyhülést. De van, akinek az sem.

Erősebb leszek én is? Vajon lesz erőm kimenni a jegesen metsző szélbe, ahol minden csupa veszély, és olyan sok a lehetőség a fájdalomra? És ha netán meg is találom, azt a jéggé fagyott, elvesztett kis pillangót, lesz-e erőm visszajönni vele, ide a szobába, a kandalló mellé, hogy a lángoknál kiolvasszam jégbörtönéből? És még ha sikerül is, fog e újra repülni? Vagy az elernyedt kis test végleg meghal, és én szomorúan bár, de végre megadhatom majd neki a végtisztességet?

Szabad-e teret engedni a Reménynek? Vagy maradjak...maradjunk a rideg realitás biztos talaján? Mi volna a jobb?

Időközben eláll a hóesés, és kisüt a Nap. Egy szebb holnapot ígér. De vajon hihetünk neki?

Túl sok kérdés, melyekre majd csak akkor kapunk választ, mikor már késő lesz.