...

Múltam arcán karcolt sebek
Utánuk nem maradt más csak fekete hegek
Ujjaim közül csendesen kifolyó homokszemek
Gyönyörű álmok, ti útszéli holtak, mi lett veletek?

Csend, eső és hó és halál
Érzés hogy e létre már csak a néma semmi vár
Örvénylő jelenem, csukott ajtók és eltolt reteszek
Gyönyörű álmok, ti útszéli holtak, mi lett veletek?

Jövőtlen jövőbe fulladó tengerek
A néptelen utcákon már nincsenek emberek
Az, hogy innen már csak a nemlétbe mehetek
Gyönyörű álmok, ti útszéli holtak, mi lett veletek?

azzal összepakolt és a pokolba költözött, ahol sosincs hajnal, ahol nincs remény és szeretet. ahol nem kel fel a Nap, s az éjszakában nincsenek már csillagok.

Némán sikoltok. Szemem könyörgő pillantásokkal kapkod a semmibe. Valaki mentsen meg, valaki vigyen el innen.

Vigyél el innen, mert bántanak.

Vigyél el innen, mert hideg van, és fázom, pedig mindeközben a pokol kénköves tüzén égek.

Vigyél el innen, mert nem vagyok e világra való.

Csak futok. Szaladok a nagy fekete csöndbe, lépteim zaját elnyeli a sűrű Semmi. A fájdalom odabent elviselhetetlenné fokozódik, és lassacskán szétfeszít és megöl mindent, ahogy a mérgezett tőr éle a húsba marva megpecsételi az emberi sorsot.

Nincs már sok hátra, fáradt lábaim egyre lassabban hagyják el a talajt, immár csak vonszolom magam. Már nem is könyörgök, nem kérem létem láthatatlan megmentőjét, hogy fogjon kézen és segítsen kijutnom erről a borzalmas helyről. Nem érzek már mást, csak tompa zsibbadást, régi emlékképek bús kavargását.

Leülök lassan, és hagyom, hogy átöleljen a feketeség. De mielőtt még végleg vége lenne, mielőtt még feladnám a harcot, azt akarom, hogy tudja meg mindenki, hogy nem az én hibám volt.

Próbáltam, újra és újra, elszántan, majd végül elkeseredetten, de nem sikerült. Nem kellettem, nem voltam senki, csak egy lábjegyzet egy végtelenhosszú könyv utolsó lapjának legalján.

De nem baj, most már nem számít. Nem küzdök többé. Feladom az álmokat, amelyek éltettek a hosszú, csillagtalan éjjeleken. Sebzetten, vérben úszó lélekkel keresek magamnak új eszméket, és új célokat. Olyanokat, amelyek nem függenek más emberektől. Amikhez csak én, csak az én erőm és akaratom kell. Nem fogok többé érzést, vagy kegyelmet ismerni. Nem leszek többé jó ember. Feláldozom a szívem az elme eszméinek oltárán. Lemondok a szeretetről és a reményről és a tudást és a bizonyosságot választom helyettük.

És egy napon, ha eljön az ideje, végigmegyek majd az Úton, a Tejút csillagait követve, hogy visszataláljak ahhoz az emberhez, aki a kezdetektől voltam, és aki a lelkem mélyén mindig is leszek. De addig hat láb mélyre temetem a szívem, és nem engedem ki a saját maga ácsolta koporsóból. Addig nem, míg az elme meg nem tanul olyan falakat építeni köré, amelyeket többé nem bánthat senki, aki földi halandóként járja ezt a szomorú féltekét.

Harcom ezennel feladtam.

Ámen.

Az embert végül is mindig azok küldik a pokolra, akiket a legjobban szeret. Mindebben pedig az a legfájdalmasabb, hogy nem tehetünk ellene semmit.

Ha szeretünk, sebezhetővé válunk. Ezüsttálcán szolgáljuk fel a szívünk valakinek, aki egyáltalán nem biztos, hogy érdemes rá. Vagy ha érdemes is, nem biztos, hogy tud vele mit kezdeni.

***

Te sem tudsz mit kezdeni az enyémmel, ugye? Persze, én igazán megértem. Nem vagyok elég különleges hozzá. Sem elég szép, sem elég egyedi. Csak egy porcelánbaba vagyok, amit már sokszor leejtettek és megkarcoltak, és végső soron igazán nincs semmi haszna.

Pedig én próbálkozom, igazán. Mindent megteszek, hogy megközelítsem valahogy azt az ideált, ami már megfelelő lehetne ahhoz, hogy valakinek én is kelljek, de valahogy kezd úgy tűnni számomra, hogy mindez képtelenség.

Talán a legjobb lenne feladnom, és elfogadni ezt az életet úgy, ahogyan van: a maga sivár valójában.
Az álmok azonban képtelenek nyugodni hagyni, a remény nem tudja feladni ezt a szenvedéssel teli haláltusát. Pedig jobb lenne. Sokkal, sokkal jobb.

De hát ez már csak így megy. Majd egyszer elfogadom. És igen, utálom sajnálni magam.

És aztán továbbfolydogálnak a szemek a homokórában. Szépen, egyesével. Nekik még mindig mindegy. Csöndben ülök és várom, hogy felvirradjon a nap szívem sötét éjjelének csillagos ege alatt.

Fázom, az arcomra hideg fénnyel ragyog a telihold. Tudom, hogy most nem kel fel a Nap egyhamar. Persze egyszer felkel majd. Máskor is felkelt már. Visszaemlékszem arra a végtelen hosszúságúnak tűnő éjszakára, és visszaemlékszem a rákövetkező hajnalra. A napsugarak emléke a bőrömbe mar, és a fájdalom egészen a szívemig rohan.

Persze mondhatnám, hogy ez az éjszaka most jobb. Több az éjjelilepke, és egy kicsit vastagabb pulóvert hoztam magammal, mint legutóbb. A sötét azonban bántja a fényhez szokott szemem. Egy egész évnyi nappal után szinte vaknak érzem magam ebben a hirtelen beköszöntött éjféltájban.

Nem tudom, mit tartogat számomra ez az éjjel. Nem tudom, miket mesélhetnek most nekem a csillagok, és fogalmam sincs róla, hogy mikor kezd majd el hajnalodni. Lehet, hogy az az éjszaka még az előzőnél is hosszabb lesz, de az is lehet, hogy sokkal rövidebb. A Sors kezében bizonytalanul remeg életem üveggolyója.

Halkan imádkozom a csöndben. Mindegy, hogy a Sorshoz, Istenhez, vagy bárki máshoz, csak segítsen, mert magamon segíteni most képtelen vagyok. Bármerre indulok téglafalakba ütközöm. A múlt hídjai felégtek, a jövő útjai pedig még nem mutatták meg magukat. És én itt ülök a semmi kellős közepén, egy talpalatnyi helyen, nagyon-nagyon mélyre lenyelt könnyekkel.

Valaki keltse fel a Napot...

József Attila
Reménytelenül

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Egy félig halott lélek kóborol valahol az életnek nevezett sivatag mélyén, szüntelen menetelve, nem félve a homokvihartól, nem félve a vértől, nem félve talán még magától a szörnyű Haláltól sem. Egyetlen egy dolog rettenti létezésének minden pillanatában: a magány réme úgy mászik utána, mint valami undok árnyék, sötéten átölelve, körülfonva a testét.

*

Szeretni...

"... ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult ... A sejtjeim is szomjaznak rád ... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! ... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek" ?!
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel."

/Müller Péter/

Többért lehetetlen... kevesebbért nem érdemes.

*

Keresek és nem találok. Átutazó idegen vagyok csupán, mindenütt csak elsuhanó árny, búcsúzkodó vendég. Nem érzem a megkönnyebülést, miközben valahová lépve, azt sóhajtom: "Hát hazaértem."

Nincs otthon ölelő karokkal, nincs menedék az eső elől a vigasztalan világban. Nem ölelsz át, és nem suttogod a fülembe, hogy szeretsz - bármily sivár és hazug is ez a szó -, és hogy vigyázol Rám, immár örökké.

Nem suttogja senki. Még csak vállalkozó sincs rá. És mindebben az ürességben is csak arra tudok gondolni, hogy nem vágyom a tömegekre. Nem vágyom hamis bájra, elcsépelt, szürke és hétköznapi érzésekre.

Rád vágyom, Te démon... Te angyal... Te ismeretlen ismerős. Gyötörj halálra, és emelj az egekbe... Gyilkolj meg és tégy újra élővé... Hiszen megteheted... Megtehetsz bármit, csak találj végre rám, mielőtt betemet a homokvihar... Mielőtt saját könnyembe, netán vérembe fúlva feladom ezt az örök háborút...

Már túl messze...Minden ami csak szép lehetett volna úgy pereg le a szemem előtt, mint egy régi, ócska némafilm, melynek én voltam, vagyok meg nem szólaló főszereplője. Szánalmas kesergés olyan dolgok után, amik nem lehetnek az enyémek... Egy hullámvölgy, aminek egy a célja: hogy kimásszak belőle... de...

See the stone set in your eyes
See the thorn twist in your side
I wait for you

Átgondolva, talán semmi sem tehetne boldoggá... Talán túlságosan hozzászoktam már ehhez az érzéshez, ahhoz, hogy elengedjem. Talán, ha elmúlna, ha minden szép volna és minden megoldódna, már nem is volna többé olyan érdekes ez az egész, amit tulajdonképpen életnek nevezek... Az én életemnek... Persze a racionális és az érzelmes felem örök harcban áll... de azt mindkettő tudja, hogy fel kell kelni, és élni kell...és mégis...

With or without you
With or without you

Élni. Csak élni, keresztül mindenen. Akkor is, ha nem megy, mert valami nem teljes, és nem is lehet az, talán már sosem... Mintha a lét aprócska mozzanatai szaggatottá válnának mostanában... És egyre nehezebb, de azért így vagy úgy egyelőre még megy...

Egyébként voltunk színházban, és a darabban hallottam ezt a U2 dalt, amiből az idézetek vannak... Néhány percnyi varázslat volt, még akkor is, ha egyébként egy végtelenül röhejes jelenet kellős közepén énekelte el - még Bononál is jobban -  az a valójában szomorú bohóc...

És az első táncpróbán is túl vagyok. És még nem tört ki a nyakam, a bokám, vagy egyéb más, létfontosságú, vagy kevésbé fontos alkatrészem. Továbbá írtam egy hibátlan fizikadogát.

Fentiek azért némiképp okot adnak az örömre, ha csak időlegesen is... Majd meglátjuk...