Zárt ajtók. Hetekig. De sajnálom, muszáj volt gondolkodni egy keveset. Mérlegelni, átfutni, elemezni és legalább megpróbálni megérteni.

Örömmel jelentem, hogy nem sikerült. Nem lett sokkal tisztább semmi... Na jó, azért egy két dolog talán igen.

Felkelni a padlóról, és harcolni, még akkoris, ha ezer dolog tapos vissza... Ha tudod, hogy nem érdemes, csak egy buta kis szélmalomharc... És mégis érzed, hogy muszáj végigcsinálnod, hogy nyugodt szívvel továbbmehess, és egyszer majd azt mondhasd: "Én megtettem mindent, de ez sem volt elég."
De mi a minden? Mit lehet tenni? És mi az amit már nem? Honnantól minősül etikátlan, borzasztó dolognak a harc...? Mikortól lehet azt mondani, hogy eladtad a lelked olyasmiért, ami meg sem érte?

Mit ér? Ülök, nevetgélek... és nem vagyok okosabb, és erősebb sem. Ugyanúgy elgyengülök, ugyanúgy megremegek... ugyanúgy összekavarodom, naponta százszor és ezerszer. És mindeközben tudom, hogy az egész teljesen felesleges... hogy mennyivel bölcsebb lenne felállni a sakkjátszma mellől, és őszintén beismerni, hogy vesztettem. De nekem nem megy... én nem tudom...

Ha lehetne egy kívánságom... nem is tudom, mi volna az. Nem tudom, hogy azt akarom-e, hogy véget érjen minden érzés - és ezzel együtt minden fájdalom,- vagy egyszerűen csak azt, hogy hirtelen minden megoldódjon, és boldog legyen.

Mindenestre ultimátumot adtam magamnak. Tavasz. Ez az az időpont, ami után, ha nem rendeződik semmi - bennem, elsősorban - akkor bárhogyan is fog fájni, de erőszakot követek majd el magamon, és továbbmegyek.

Próbálok felkészülni rá... Hogy milyen lesz szép lassan megölni mindent, és ezzel együtt elveszíteni mindent - már ami még maradt, - de valahogy úgy érzem, hogy ez nem olyasmi, amire fel lehet készülni.

Persze valahol nagyon, nagyon mélyen még él bennem a remény aziránt, hogy minderre nem lesz szükség, de az eszem tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a feszült várakozás, ami megnezehíti a napokat... hogy ez nem a csodára, hanem a végre való várakozás. De talán nem is baj. Talán olyan lesz, mint az ébredés egy nagyon hosszú (túlságosan hosszú), keserédes álomból...

Zene: Nightwish: Beauty and the Beast

Félek. Félek. Pokolian félek. És még annál is jobban. Volt már olyan, hogy nem tudtad, mit szeretnél? Vagy ha már tudtad, nem tudtad, helyes-e, hogy azt szeretnéd?

Kezdek tartani tőle, hogyha nem festetném a hajam, már rég megőszültem volna.Sakkjátszma lesz, melyben nem tudom ki az ellenfél. De erős.

Egyelőre még csak a bábukat pakolják fel a táblára. Feketéket és fehéreket. Királyokat és királynőket… lovakat és gyalogokat. Minden egyes kis figurát szépen, sorban, egymás után elrendezve. Odafent sötét felhők gyülekeznek.

Én helyet foglalok az odakészített széken, a fehér bábuk mögött, bizonytalanul mustrálgatva azokat. Ellenfelem elégedetten terpeszkedik velem szemben. Az arcát nem láthatom a fejébe húzott csuklyától, mindennek ellenére úgy érzem, ő mosolyog.

A Sors torz, kavargó füstalak képében áll a tábla mellett, hol ide, hol oda tekintgetve – nem tudni, ki mellé fog majd állni, ha eljön a végső küzdelem órája. Feszültség vibrál a levegőben, melyet még a lassan szemerkélni kezdő eső sem tud elmosni.

Hideg cseppek érintik a bőröm, de nem érdekel különösebben. Várom, hogy elkezdődjön a játszma. Várom, és egyben rettegek tőle. Félek, hogy elrontom a lépéseket. Hogy leütik a bábuimat, és én elvesztek mindent, ahogy a figurák lehullnak az asztal melletti aprócska, ámde egyre növekvő pocsolyába.

Szeretnék elbújni, és egyben elébe menni a végzetnek, bármit is szabjon ki rám. De mi van akkor, ha elvesztem a játszmát, és a díjat… az egyetlent, amiért megéri játszani? Mi van, ha végleg elveszítem?

És mi van akkor, ha elnyerem? Mi van, ha megkapom, és az enyém lesz? Nem veszíti el minden értékét azzal, ha végre betehetem a vitrinembe?

Ha megijeszt az a törékeny szépség…

Bár visszatekerhetném az időt. Vissza annyira, hogy ne is kelljen elkezdeni ezt az undok sakkjátszmát. Hogy minden más irányba mehessen. Habár… talán ez is része mindennek.

Majd lesz valahogy. Akkor ugorjunk…