Reggel esett az eső. Nem tudom miért de valahogy olyan fura érzés kerített hatalmába. Olyan volt mint egyszer régen, amikor szinte tisztán éreztem, hogy azt súgják felülről, hogy "Minden rendben lesz, minden jó lesz."

Ahogy kopogtak a cseppek az ablakon pár percre megint 15 éves voltam. Bolond lány, aki még nem tudja, vajon mit hoz az élet. Persze azóta sem lett okosabb, csak kapott pár keserű pirulát.

Aztán napközben elmúlt az egész, de valahogy mégsem ugyanarra a helyre süllyedt vissza a lelkem. Az egész olyan, mintha valami váróban ülnék. Bár azt elmesélhetné valaki, hogy mire várok.

Mindenesetre közben gondolkodom.

Annyi minden lehet az ember. Néha bántok másokat, néha segítek nekik. Legalábbis megpróbálok. Néha azzal bántok valakit, hogy segíteni próbálok. Sosem lehet tudni, hogy fog elsülni a dolog végül. Nehéz kimondani azt, hogy sajnálom, hiába van ott mélyen az érzés.

Azt is nehéz kimondani, hogy köszönöm, pedig van, hogy hálás vagyok valamiért. A szeretlek szó használatáról pedig már inkább nem is értekezek, azt kimondani mindig is nehezemre esett. Habár lehet, hogy ez csak azért volt, mert kevésszer adódott olyan alkalom amikor éreztem is, és lehetőségem is volt kimondani. Azt hiszem, nem is szeretném használni egy darabig. Legalábbis addig biztosan nem, ameddig nem érzem úgy, hogy Igen, Ez Az A Pillanat.

Vajon elkophatnak a szavak? Lehet elcsépelt egy mondat, elveszti a valóságtartalmát, ha túl sokat használjuk? Lehet elcsépelt egy érzés? El lehet koptatni a szeretetet, ha nem vigyázunk rá? Lehet rosszul szeretni?

Annyi a kérdés, és nincs senki aki pontos és precíz válaszokat adhatna. Persze lehet, hogy ezeket a kérdéseket jobb is nem megválaszolni. Lehet, hogy azzal szolgálják a javunkat, hogy örökké a fejünk fölött lebegnek.

Nem tudok összefüggően gondolkodni most, csak csapongok valahol az Univerzum végtelenjében.

Azt hiszem, nem is tudok semmit. Csak próbálkozok. Szeretni, sajnálni, hálásnak lenni. Élni.