Az egész múlt hét olyan groteszkül meseszerűnek hat így, a napok távlatából. Nemrég még egészen élénk volt minden, mára pedig az egész átcsúszott egy furcsa álomból való felébredés édes melankóliájába, és mind emellé még arra is rá kellett ébrednem, hogy talán nem ártana a dolgot mélyebb kontextusaiban (is) elemezni.

Persze könnyen elképzelhető, hogy bármiféle elemezgetéssel csak ronthatok az élmények és emlékek pazarlóan élénk színvilágán, de sebaj, egyszer úgyis fel kell nőni. És ha már megbékéltem a fenti mondat tagadhatatlan igazságával, elismerhetem, hogy azt a jelenséget, amelyre valamelyik félálomban töltött éjszakámon csak a ’társadalmi gerincsérv’ kifejezést tudtam használni, kétség kívül magunkkal vittük több száz kilométerre is, hogy aztán ott is megkeserítse fiatal életünket.

Hogy mit értek ez alatt? Nos, vegyük csak sorra, mi több, nézzük meg a történteket a külső szemlélő szemszögéből, így talán jobban láthatóvá téve azt, amit e sorok írója láttatni szeretne. Tehát, adott úgy kilencven fiatal, tomboló hormonokkal, a tilos, ámde csábító dolgokra való leküzdhetetlen vággyal, a magukkal hurcolt társadalmi diliflepnivel, és mindehhez kellő szabadsággal, idővel, és lehetőséggel. A képlet önmagában még nem volna veszélyes, hisz nemzedékek nőttek fel így, azonban csakúgy, mint a kémiában, itt sem árt (ott volna) odafigyelni az arányokra, hiszen ha csak az egyik összetevőből is túl sok, vagy túl kevés kerül az elegybe, akár halálos dózisú is lehet ez az édes méreg.

És vala! Ha nem is halálos, de arra mindenképp elég, hogy egy ember kórházba, többek pedig nem sok híján börtönbe kerüljenek. Mindezt pedig miért?

Egyikük csak ki akart törni a társadalom, és a környezete ráhúzott skatulyájából, be akart állni a sorba, egy csapat tagja szeretett volna lenni, és mindezért bármire képes lett volna. A szomorú csak az, hogyha az emberek egy picit másképp működnének, kicsit elfogadóbbak volnának, akkor talán fent említett személynek sem kellett volna olyan dolgokhoz folyamodnia a beilleszkedés érdekében, amelyekkel (tudatosan?) az életét veszélyezteti. Persze jogos a felhördülés, miszerint akadt volna jobb módja is önmaga elfogadtatásának, (mi több, ennél szinte csak jobb módja lett volna) de ugyan honnan tudhatjuk, hogy volt-e, aki elmondja neki mindezt? Hisz nem épp arról volt szó az előbb, hogy a szóban forgó személy olyan egyedül volt, hogy bármit megadott volna azért, hogy valaki befogadja, urambocsá szeresse? És azért valljuk be, egy ekkora terhet kevesen tudnak csak elviselni, nem kárhoztathatjuk azért, mert ő nem volt erre képes. Az egyetlen, amit kárhoztathatunk, az embertömegek nemtörődömsége, az önzőség, mely a legtöbbeket megakadályozza abban, hogy segíteni próbáljon, ha látja, hogy valaki kezd elsüllyedni ebben az életnek nevezett feketelyukban. Reméljük, az eset szereplői levonták a megfelelő tanulságokat.

Na de, van itt még valami. Ne feledkezzünk el, a kis híján börtönlakókká avanzsálódott csoportosulásról sem, aki több szabályt, több alkotmányban foglalt és morális törvényt megsértve úgy gondolták, hogy minden körülmények között jár nekik az illegális szerek okozta bódulat. Mint később kiderült, rosszul hitték. Azonban nem árt azon sem elgondolkozni, hogy korunk fiatalja miért veszi kezébe azt a bizonyos első szál füves cigit. A válasz, amit erre a legtöbben élből rávágnának az, hogy az illető szimplán hülye. De vajon ilyen egyszerű ez? Okolható ilyesmiért kizárólagosan az emberi butaság? Nos, talán részben igen. Részben viszont figyelembe kell vennünk a közösség húzóerejét, – ami be kell valljuk, nem kis dolog – és azt a tényt, miszerint ebben a világban sajnos nem csoda, ha valaki színes álmokba akar menekülni a valóság szürke betonfalai elől.

Én, aki csupán afféle szemtanúja voltam az eseményeknek, és a közösségromboló utóhatásaiknak, [Mivel, hogy tévedés ne essék, igenis voltak utóhatások. Naivan lefojtatott tanári razziázás, gerinctelen egymásra mutogatás, ebből következően pedig olyan emberek már-már már meghurcolásnak minősíthető megbüntetése, akik pedig jóval kisebb kihágást követtek el, mint a fentebb kifejtett esetekben szereplők. (Ez egyébként szerény véleményem szerint nagyban aláássa a tanári igazságszolgáltatás objektivitásáról alkotott álomképet.) és még sorolhatnám.] nem tudom teljesen tökéletesen megítélni a helyzetet. Azt viszont mindenesetre elmondhatom, hogy a dolgok felületi kezelése sosem vezet hosszú távú javuláshoz, legfeljebb pillanatnyilag javít a problémán. Olyan ez, mintha az elüszkösödött sebre ragtapaszt tennénk. Talán nem látjuk tőle egy darabig az egyre gennyesebbé váló sérülést, de attól az még létezni fog. (Persze félreértés ne essék, a történtekben szereplőket én is elítélem egy bizonyos szinten, azt viszont fenntartom, hogy nem olyan fekete-fehér dolog ez, mint ahogy azt egyes állítják.)

Nem tudom, hogy Ti, kedves olvasók, hogy vagytok ezzel, de szerintem a maradandó javuláshoz a már sokat emlegetett társadalmi változásra volna szükség, ami pedig még mindig csak egy balzsamos rózsaszín leányálom.