kőfalaim oly hidegek és feketék,
szobáim már némák, holtak és süketek
de csak ők állnak, mint utolsó menedék
meg a polcokon a porlepte borosüvegek

temetőbe vágyó, tépázott testtel állok
üveges szemmel bámulva át az ablakon
azt a szívből szeretett, drága, édes álmot
ami végleg odalett egy december alkonyon

örök tél örvényébe hullnak a régi nevetések
és az egykoron lüktető szépséges tavaszok
átadva helyüket az emésztő, fáradt feledésnek,
melyben nincs más, csak ködös, szürke alakok

már fájdalom sincs ott, ahol valaha a Szív volt
csak valami tompa zsibbadás és csúf, régi hegek,
hirdetik, hogy ez a lélek már halovány és félholt
és, hogy a test tovább már csak kényszerből mehet

Úgy érzem, mintha zuhannék, bele valami feneketlen mélységbe, kába félálomban remegve. Egyszerre furcsa, borzongató és rémesen félelmetes érzés, mikor egy szív, ami már időtlen idők óta hat láb mélyen álmodik, egyszer csak újra megdobban. Persze nem úgy, mint régen. Nem észveszejtő tűzzel, nem tomboló tenni akarással, csupán csak valami halvány és szelíd, visszhang-szerű mozdulattal, ami egyszerre hideg és meleg, szomorú és boldog. Habár, ha jobban belegondolok, egy kicsit talán mégis a szomorú felé hajlik, hiszen a reménytelenség eléggé gyötrő dolog. Másfelől, a fájdalom még mindig jobb, mint az érzések teljes hiánya. Jobb reménytelenül szeretni, mint közömbösnek és halottnak lenni. Jobb álmodozni, mint néma feketeségbe merülni éjszakánként.

Persze a szeretet, vagy a szerelem túl erős szavak. Szerelem az, mikor ismered valaki minden apró mozdulatát, az összes mosolyát, az álmos hétfő reggeleit is, és ezzel együtt adnád érte az életed. Ez a jelen helyzet pedig szerencsére, vagy sajnos momentán nem ilyen, csak valami hasonló. Csak egy kósza, ki sem mondott vágy arra, hogy lássam mosolyogni, vagy megsimogassam az arcát. Az egészet körüllengi valami ártatlanság, ami nem is igazán vágyik arra, hogy a tettek mezejére lépjen, egyszerűen csak szeretné elképzelni azt a soha meg nem történt ölelést.

Nem tudom, jó-e ez, vagy származik-e belőle bármi hasznom, de egész őszintén szólva nem is érdekel. Csupán csak örülök a ténynek, hogy mégsem vagyok egy érzelmi zombi, vagy ha az is vagyok, legalább nem menthetetlenül.

Nem tudom, hogy el fog-e múlni. Nem tudom, hogy a nyár elfelejteti-e majd, vagy itt marad, valahol az agyam hátsó szegletében. Azt sem tudom, hogy máshol, egy másik életben lenne-e bármi esélye gondolatnak, egyszerűen csak örülök annak, hogy van mire… hogy van kire gondolni, mikor az éjjel fekete füstje már túlságosan is sűrű.

A szövegre tessék figyelni, hihetetlen milyen szépen fedi az érzéseim.

Egyébként alighanem elkezdtem megbékélni, vagy legalábbis keresni a békét. Legalábbis egy éjszakai elmélkedésem (amit bajosan, de sikerült papírra vetni) erről árulkodik:

„Mindenkinek megvan a maga útja, amelyen végig kell, de legalábbis végig kellene mennie. Sokszor könnyebb volna letérni és más ösvényt választani, de mégis, ha életünk összes pillanatában ott visszhangzik a hívás, akkor nem szabad ellent mondani neki.

Ha az én utam könnyekkel van kikövezve, akkor így kell elfogadnom, és így kell hűnek lennem hozzá. Úgy érzem, hogy eljött az idő az életemben, mikor meg kell békülnöm végre Istennel és a Sorssal. Minden csapáson keresztül ezt üzenik nekem. Meg kell tanulnom újra szeretni, máshogyan, mint eddig.

Meg kell szilárdítanom a hitem, és felfedezni egy olyan oldalát a lelkemnek, amellyel eddig nem nagyon akartam szóba állni.

Akik ismernek, minden bizonnyal tudják, hogy címkézem a nyaraim. Oly’ sok bizonytalan címke közül az idei talán kilóg majd egy kicsit: Summer of inner Peace. A békém megtalálásáról fog szólni, melyet szívemből remélem, hogy meglelek.”

Ki tudja, talán, ha már minden egy egésszé áll majd össze a lelkemben, a boldogságot is könnyebb lesz megtalálni, és a szeretet sem egy álom lesz majd csupán.

Mennyi minden múlik el...

Pillanatok alatt szaladnak ki a történések a kezünkből, hogy aztán édes-keserű emlékekké olvadjanak az idő végtelen spiráljára tekeredve.
Sóhajtás, majd fintorgó mosoly kíséretében konstatálhatjuk, hogy az emberszív mennyire hajlamos rá, hogy kiégjen és megfakuljon.
A legfurcsább az egészben, hogy mindez nem egy fájdalmas folyamat.
Vagy... talán a kezdete az. Mikor rádöbbenünk, hogy már nem tud fájni se.
Aztán belesüppedünk ebbe a szürke, langymeleg mocsárba és hagyjuk, hogy a semmibe kábuljon a lélek és hat láb mélyre ássa magát a szív.

Vajon mindenkivel megtörténik? Vagy csak néhány szerencsés szerencsétlen adja fel néhány heveny ideg összeroppanás és óceánnyi könny után, hogy halványkék nihilbe távozva álmodhassa tovább ezt a halált, amelyről elhittük, hogy élet volt valaha?

Nem tudhatom. Mint ahogy tulajdonképp semmit sem tudhatok. Nem tudhatja senki, mint ahogy tulajdonképp nem is tudhat senki semmit, mert a szemünkre hályogként feszül elmúlt életeink kényszerű amnéziája. Talán eljön majd a nap, mikor az Emberállat tekintete elől lehull a függöny és olyan dolgokra ébredünk rá, amelyek valóban Emberré tehetnek majd minket? Hinni akarom, hogy így lesz.

De vajon összeférhet ez a remény a mocsárba süllyedt lélekkel és kiégett szívvel? Vagy azt jelentené, hogy a szív mégsem végleg merült Mélysötét fekete barlangjai közé? S ha így is van, vajon hol az vállalkozó kedvű sírásó, aki megszabadíthatja?

Volt már úgy, hogy csak ültél ott abban a kényelmes székben, sötét volt körülötted, és úgy igazából nem is járt semmi a fejedben? Aztán halkan, szinte észrevétlenül, egyszer csak azt vetted észre, hogy sós könnycseppek kezdenek folydogálni az arcodon? Lassan, komótosan, mintha nem is lenne jobb dolguk, mint az, hogy tudtára adják a világnak, hogy ott legbelül valami már végleg összetört...

Nem fájt. A fájdalom az a torokszorító, szívfacsaró érzés, amit akkor érez az ember, mikor valami hatalmas nagy érzelmi vagy morális kudarc éri. Ez egyszerűen csak fekete volt. Mélyfekete, és csöndes. Növekvő Semmi a helyen, ahol valaha a szív volt található. Az egész olyan paradox volt, hisz' azzal együtt, hogy nem okozott semmilyen fájdalmat mégis keserű mérget csepegtetett el a lélek elhagyatott országútján...

Egy régi lányregényben ilyenkor talán azt mondanák, megszakadt egy szív. De mi van akkor, ha már igazán nincs minek megszakadnia? Ha az egyetlen érzés, amely emlékeztet arra, hogy lélegző hús-vér ember vagy, csupán a kétségbeesettség? Mi van a Semmin túl?

Az egész világ… az összes ember… mintha csak szürke papírmasé figurák volnának. Mosolyognak. Sírnak is, ha épp úgy alakul. De látják-e… érzik-e a Semmit? Azt a Semmit, ami csak áll melletted némán. Aki nem szól, nem kérdez, és nem válaszol. Csak körülölel. Megfullaszt.

Aztán a kétségbeesés egy furcsa pontja jő… Te könyörögsz azért, hogy legalább fájhasson… Mert akkor legalább volna valami érzés, valami igazi… Valami, ami ellen küzdeni lehet. De hogy küzdjön a földi halandó a Semmi ellen?

Végül az ürességben a kérdések is elvetélnek. Beletörődsz szép lassan a fekete falakba. Már észre sem veszed a Semmit. Már nem vennéd észre a valamit sem…

……………..

Éjszaka van. Üvöltök némán.

A fenti soroknak vagy nagyon sok, vagy semmi értelmük sincs. Valamelyik a kettő közül... Én nem tudom... Döntsd el Te, ha akarod.

Na, először is: Szerintem Davey Havok jó arc. Oké, a műszempilla gáz. De a többi nem. Másodszor, mindent tisztelt hozzám közelálló olvasót kérek arra, hogy ha netán túlélne engem, intézze el, hogy ez a dal szóljon a temetésemen. Nem is lehetne tökéletesebb búcsúztató számomra.

______

Csend honolt a szobában, csend, melynek még a leghalkabb suttogás is fájna. Gondolatok száguldoztak a fejében. Fájdalmas gondolatok. Gondolatok múltról jelenről és jövőről. Őt magát is meglepte, hogy mennyire kívül érezte magát időn és téren.

Hirtelen egy nem túl régi beszélgetés foszlányai kezdték magukat elméjébe fészkelni. Hogy is szólt az a pár mondat? Azok voltak a kulcs. "Hát akkor állj a saját lábadra. Nem várhatsz mindig támogatást két felől. ... Az első dolog, amit meg kellett tanulnom, hogy csak magamra számíthatok"

Akkor tiltakozott. Nem akarta. Nem akarta, hogy így legyen. Nem akart márványból megmunkált szívet. Aztán ráborultak éjek és nappalok, örödögök angyalok. Az élet legfőbb törvénye, hogy minden elmúlik egyszer. Rájött, hogy nem számíthat örök támogatásra. Hogy a mai mosolyok a jövőben talán a semmibe foszlanak majd, hogy a támogató karok talán eltűnnek majd az idő spirálforgatagában.

Ezért úgy döntött, hogy elfogadja azt a pár mondatot. Elfogadja, hogy mindaz, ami történt, és ami történni fog, az ő saját problémája, amellyel teljesen felesleges bárki mást terhelni. Felesleges segítséget kérni, mert nincs kötél, nincs baráti kar, ami ebből a gödörből kihúzza. Csak ő maga tud kimászni. Egyedül, segítség nélkül. Megtette már, vakon és véresen, üvöltve és sírva. Meg fogja tenni másodszorra is.

Némán, büszkén és egyetlen nyikkanás nélkül el fogja tűrni a Sors által rámért büntetést. Bele fog kövülni a szíve. De nem baj. Túl fogja élni. Fel fog kelni a padlóról, és erősebb lesz, mint valaha. Tudta, hogy így lesz.

Hallgatta, még egy darabig a csendet. Érezte a fájdalmat, és tudatosodott benne, hogy ha mindez így is lesz, ha ki is mászik a gödörből, pont úgy, ahogyan tette a legutóbb, nem lesz már ugyanaz. A mostani démonok vele maradnak majd örök időkre, a múlt suttogásaival kísértve meggyötört szellemét. De mindez mindegy. Az ő keresztje. A sajátja. El kell bírnia. Muszáj. Nincs más opció.

Fej lehajtva... Sajgó izmok... Mindenütt bizonytalan képek villódzanak. Elvonási tünetek. Pillanatra felidéződik, ahogy a drog végigszáguld az ereken, és hirtelen minden könnyebb... és boldogabb lesz...

Gúnyos félkacaj, mikor rájössz, hogy a valódi mámornak köze nincs semmi szintetikus szarhoz, csak odabent lévő, borzasztóan mély érzésekhez, amik először csábosan mosolyogva megszédítenek, azután nemes egyszerűséggel elfordulnak, és csak a hiányukat hagyják maga után. Azt a kínzó, el nem múló vágyat, ami felemészt, mire észbe kapsz...

Érzem, hogy túl késő... Hogy nem fordulhatok meg, és mondhatom nevetve, hogy csak vicc volt... hogy nem igaz... Éppen azért, mert minden egyes ízében túlságosan igaz. Minden.

Jegeskék, hideg mélység, mely keresztül nyilall a szíveden. Fájdalom.

Aztán elmúlik... egyszer csak eltompul minden... és akkor elkezdek kapaszkodni a fájdalomba, mert az volt az utolsó, ami éreztette velem, hogy élek... De már az sincs.

Csak hideg, fekete csend...

Gyász...

Ahogyan a pillangó haláltusája a végéhez érkezik...