Olyan pici vagyok. Lila melegítőben szaladgálok, nevetgélek. Vannak gondok, de kit érdekel? Minden édes és tompa, Barbie baba a polcon, plüsskutyus az ágyon. Nem szeretek oviba járni, mert ott csúfolnak a fiúk és mindenki azt mondja, hogy csúnya vagyok. Pedig szerintem nem vagyok. Szerintem tudok szépeket gondolni. Tudok szépeket álmodni, és nagyon szeretem a cicákat. Mi baj lenne velem? Anyu azt mondja, hogy a többiek buták, és csak azért nem szeretnek, mert én okosabb vagyok. Lehet, hogy igaza van. De én már mindjárt iskolás leszek, és akkor kiderül, mennyire vagyok okos. Ugye jó lesz az iskola, Anyu? Ugye ott jó lesz minden? Már nem kell sokat aludni, és jönni fog Enci is.

____________________________________

Reggel korán keltem, mert az iskolába nyolcra kell beérni. Fura, hogy megmondják, mit kell csinálnom, de úgy érzem, hogy most jó, bár azt hiszem a táskám majdnem nagyobb, mint én vagyok.. Szeretek iskolába járni. Szeretek olvasni és számolni tanulni, és végre nem csúfolnak a többiek. A tanító néni igazán kedves, olyan szép vörös haja van. Egyszer én is ilyet szeretnék. Majd ha nagylány leszek, de az még olyan messze van…

____________________________________

Érdekes az új hely, egészen tetszik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz mostantól a suli. Elvégre már nagy ötödikes vagyok, mindent szaktanárok fognak tanítani. Azt hiszem, igazán komolyan kell majd vennem a dolgokat, ha szeretnék továbbra is jó tanuló maradni. Ma kaptam egy új rózsaszín felsőt, és hozzá világoskék farmernadrágot, és ettől egész nap olyan szépnek éreztem magam.

_____________________________________

Az utóbbi hónapokban minden egyre felhősebbnek tűnik. Túl hamar elfáradok, és túl sokat gondolok szomorú dolgokra. Nem értem, mi ez, ami bennem lejátszódik. Pedig nem változott semmi, minden ugyanolyan, mint régen. Lehet, hogy én változtam? De vajon miért? Persze megeshet, hogy csak fáradt vagyok. Próbálok igyekezni, hogy a jövőre esedékes felvételim a lehető legjobban sikerüljön. Szeretnék egy jó iskolában továbbtanulni, és aztán jogi karra menni az egyetemen. Ügyvéd akarok lenni.

_____________________________________

Este van, VIVA TV-t nézek, valami rockos műsor megy. Azt hiszem az a fiú a nyolcadikból is ilyesmit hallgathat. Legalábbis mindig feketében jár, és bakancsa van. Néha szoktam látni, amikor megy hazafelé. Jó lenne valahogy megtudni a nevét. Nem tudom, miért szeretném tudni, csak jó volna. Akkor tudnék egy nevet kötni az archoz. Nem csak az a fiú lenne a nyolcadikból, aki copfban hordja a haját, és bakancsot hord.

Ez a zene mindenesetre egészen jó. Sőt, mi több, zseniális! Úgy érzem, hogy ez a zene a bennem tomboló sötétségről kiáltozik. Talán, akik ilyen zenét játszanak, érzik ugyanazt, amit én érzek. Azt hiszem, én is ilyen akarok lenni. De rózsaszín fölsőkkel nem lehetek ilyen… Fekete kell, akkor talán majd megismerkedhetek azzal a fiúval is, aki mindig bakancsban jár.

_____________________________________

Fekete szemceruzával festem ki a szemem. A fölsőm és a nadrágom is fekete, az övemen szegecsek vannak. Egyedinek érzem magam, életemben először. Nem érdekel, ha az osztályban mindenki a rapet szereti, én akkor is rocker maradok. Igen, rocker, az vagyok, és ha nem tetszik, akkor leszedem az arcod. 14 éves vagyok. Idén felvételizek majd, de még nem döntöttem el, hogy hová. Jó lenne valami jó gimnáziumot találni. Lehetőleg olyat, ahová az osztályból senki sem jön. Új életet akarok kezdeni. Tiszta lappal, mindenkitől távol. Úgy érzem, hogy nincs itt egy barátom sem. Lehet, hogy depressziós vagyok? Elvégre miért is ne lennék… hiszen szeretem, és fogalma sincs róla, hogy szeretem. Pedig bármit megtennék érte. Bármit. Hiszen ő több mindenkinél. Több a butácska nem rég ballagott fiúknál. Ő gimnazista, és okos és szellemes, és… ő minden.

______________________________________

Szeptember elseje van. Izgulok, de borzasztóan. Kidobtam a fekete ruháim, mert szeretnék beilleszkedni, és sok barátot szerezni. Farmerban és egyszerű pólóban állok a HÉV állomáson: gólyatáborba megyünk az új évfolyamommal. Itt mindenki olyan normálisnak meg rendesnek tűnik, ahhoz képest, hogy milyen volt általánosban. Annyira örülök neki, hogy felvettek ebbe a suliba. Itt van Enci is. Úgy tűnik, vele már sosem szakad szét az utunk. Most egészen jóban vagyunk, már nem veszekszünk annyit, mint régen.

______________________________________

Tél van, hó ropog a csizmám talpa alatt, és az egész élet valahogy olyan hihetetlenül érdekesnek tűnik hirtelen. A sok komolytalanság és a sok plátói viszonzatlan szerelem után, most végre megérkezett Ő. Így nagybetűvel. Ő a hajnal és az éjfél, ő legszebb, a legtökéletesebb, és én annyira, de annyira szeretem. Remélem örökre.

______________________________________

Fekete mocsár a lét, gyermekkorom kivet magából, kripta-mélyre küld. Szenvedek, tipródom és küszködök az ezerszer elsírt könnyekkel. Fáj. Olyan, mintha a szívem tépnék ki a helyéről. Egyszer sem éreztem még ilyet. Úgy érzem, hogy belepusztulok a hiányba.

Hiába a barátok, az új suli, az új élet. Nincs értelme semminek.

______________________________________

Elmúlt a történelem legszomorúbb nyara is. Tompa minden, csendben üldögélek. Persze most elvagyok, mint a befőtt. Nincs semmi, csak őrült nagy üresség. De ez valahogy most nem zavar. Az üresség jobb, mint a szenvedés. Meg hát, majd csak lesz valahogy.

______________________________________

Táncolunk, nevetgélünk, ő rám mosolyog. Furcsa figura, alig tudom hová tenni. Határozottan úgy érzem, hogy tetszem neki. Végül is mért ne, szép ma este a ruhám, a táncpróbák miatt biztos fogytam is egy kicsit.

Jól esik végre valahára nevetni. Odakint, és idebent is megérkezett végre a tavasz.

Bájosan tompa, szeretetteljes napokat élek. Már egészen régóta. El sem hiszem, hogy végre én lehetek valaki világegyetemének a Napja. Olyan szép, hogy elképzelni se lehetne szebben. Persze nincsenek illúzióim, minden véget ér egyszer. De nem kell, hogy most legyen vége. Hiszen most jó, most minden megfelelő.

_______________________________________

Elszökött a tavasz első szeleivel, elszökött az első évvel. Eleinte kapaszkodtam belé, aztán menni hagytam. Nem ért annyit, hogy megint belehaljak. Gyűlölöm magam érte. Gyűlölöm, hogy nem tudok semmi szívből jövő szenvedést kipréselni magamból miatta. Túl rövid ideig fájt. Ki tudja, talán nem volt az igazi.

Mindenesetre most új élet vár, meg kell változnom, és olyan emberré lennem, amilyenné lenni akarok. Így, hogy nyakunkon a nyár minden ideális. Csodás barátságok kezdete ez.

_______________________________________

Óh, az alkohol mámora. Forró nyári éjszakák, csodás nevetések, és végre igazi élet, hatalmas, villódzó neon betűkkel. Nem baj, ha reggelre fáj, nem baj, ha azt a „múltkorit” le fogom tagadni, ha bárki rá is kérdez egyszer. Nem számít semmi, nem tartozom magyarázattal senkinek. Szabad vagyok, és imádom a barátaim, ezt a bolond kis csapatot. Élek, megváltoztam. Erősebb vagyok és szebb is. Alakulok, egy napon talán kész is leszek. Úgy legyen! Most pedig igyunk még egy pálinkát!

_______________________________________

Hogy már szeptember van? Valóban? Hm, ez meglehetősen furcsa, az előbb még július volt. Mintha kiesett volna egy hónap. De sebaj, azt hiszem, végre sikerült kitombolnom a fájdalmamat. Adott a lehetőség, hogy szép, új és kiegyensúlyozott életem legyen. Persze lassan el kell kezdeni tanulni, elvégre mégis csak az ország egyik legnevesebb egyetemére szeretnék bejutni, ha eljön az idő.

Most megint minden jó, boldog vagyok, és nem utolsó sorban erős vagyok. Kezdek olyan lenni, amilyen mindig is akartam lenni. Remélem, jó lesz ez az év.

A szerelem meg majd eldönti, hogy meg akar-e találni,vagy egyelőre elkerül.

_______________________________________

Halk zene szól, álmos ez a péntek este. El vagyok havazva, és teli vagyok hétköznapi, bosszantó gondokkal, de semmi gond, megoldom őket. Erős vagyok. Ha visszagondolok rá, mennyire gyenge voltam valamikor – nem is olyan régen – szinte elborzadok.

Azt hiszem, most végre sínen van minden, az életem egészen szép. Sokat mosolygok, és úgy egyáltalán, azt hiszem, hogy ezt az állapotot hívják békének.

Persze a szerelem próbálna bekavarni, mást nem a hiányával, vagy viszonzatlansággal, de nem hagyom neki. Napfényes a jövő.

Eljött hát a szeptember vége. Eljött hát a Nagy Pillanat. Már csak két nap, és 18 éves leszek. Magam mögött hagyom a gyerekkorom. Magam mögött hagyom a nagy Első alkalmakat, a sok-sok gyermeki sírást, a sok-sok gyermeki nevetést. Új leszek. Még nem felnőtt, de már egyáltalán nem gyermek, inkább valami köztes létforma.

Nem tudom még, mi vár rám ebben a helyzetben. De remélem, hogy csupa szép és jó.

20 éves lesz lassan már a gyermek, álmainak fénye szakadt már,

De hiszi még, hogy új álmai lesznek s álmaiért újra síkra száll."

(John Lennon)

Kötelező olvasmány mindenkinek:
Paulo Coelho: Az alkimista

Tanulom. Tanulom, hogy kell újból levegőt venni, hogy kell újból lépni és cselekedni. Tenni a dolgom és nem nézni vissza.

Kavicsos betonút. Megyek rajta előre. A napsütötte aszfalt égeti a talpam, a kavicsok folyamatosan a lábam alá keverednek. Hátulról üvöltés és vérszag, elölről homályos derengés.
Csak a pillanat van. Csak az itt és a most. Ez a perc, ez az óra, ez a nap.

Jövőm még nincsen, a múltam már nem kell...

*

Bizonytalanság. Üresség. Félelem. Érzések a lelkem mélyén kavarogva. Legyőzhetők. Mert a világon minden legyőzhető, és aki a Személyes Történetének útján jár, az meg is kap minden segítséget ehhez.

És bármi is történjék, én hiszem és tudom, hogy minden okkal, a mi okulásunkra történik. Az emberi lét folyamatos tanulás, és a tanultak folyamatos számonkérése. Mint a házivizsgák. Csak itt nem az évvégi jegy, hanem a lelkünk boldogsága a tét. Minél hamarabb vonjuk le a következtetést, annál hamarabb enged új vizekre evezni az Élet.

Persze mindez néha fáj, de el kell fogadjuk, hogy a legnagyobb tanítómester nem a Boldogság, hanem a Magány és a Fájdalom. Hiszen épp a legyőzésük által leszünk többek, erősebbek.

És persze ne feledjük, hogy a legfényesebb győzelmek a legnagyobb csatákból születnek.

"Carry on my wayward son
There'll be peace when you're done
Lay your weary head to rest
Don't you cry no more"

Szívem falára vérrel vésve nagybetűkkel áll a kérdés:

Ki vagyok én?

nem vagyok jó
nem vagyok rossz
magányos a tömegben
örök álmodozó a józan létben
örök gondolkodó az álomvilágban
ember vagyok, tagja egy olyan fajtának, melyet szívem legmélyéből megvetek
színész vagyok, és mégis hazudni képtelen
káosz vagyok a rendszerben
önző, aki mégis mindent képes feladni, odaadni
szép vagyok valaki szemében.... semmilyen a sajátomban
ha mosolyogni látsz, belül talán könnyezek

minden vagyok és semmi

Kémia óra helyetti okoskodás...
HIM - In Venere Veritas

"There are wounds that are not meant to heal at all"

Életünk csupán egy játék, végkimerülésig tartó, hosszú tánc. Evidens tehát, hogy az évek múlásával egyenesen arányosan nő botlásaink, sebeink száma is. Vannak sérülések, melyek napok, hetek, hónapok múlva, könnyebben vagy nehezebben, de begyógyulnak, s gyógyulásukkal együtt egyúttal a felejtés homályába is ájulnak.

És vannak olyan sebek is, melyek örök, véres mérföldkőként kísértve minket velünk maradnak. Mély hegek szívünk falán. Hogy miért nem gyógyulhatnak meg soha, csak talán a halál balzsamos felejtést hozó ölelésében? Ki tudja… Van, hogy a fájdalom túl mélyre szúrja belénk méregtől csöpögő tőrét, és van olyan is, hogy a már épp hegedni készülő sebeket mi magunk tépjük fel, újra és újra, tudatlan, vagy ritkábban tudatos önmarcangolásunkkal.

De talán jól van ez így. Jó, hogy tetteink és kínjaink vérrel vörös mementókként velünk maradnak, ezáltal megmentve bennünket múltbéli botlásaink megismétlésétől. Hiszen egy-egy szívet millió szilánkra repesztő történés, vagy tett megismétlődését már közel sem biztos, hogy túlélné az emberi lélek, mely sokkal érzékenyebb minden apró rezdülésre, mint akár a legdrágább hegedű legfinomabb húrjai.

Persze be nem hegedő sebeink ajándéknak tekintése közel sem egyszerű feladat. A legtöbb esetben hosszú időnek – akár éveknek is – kell eltelnie ahhoz, hogy belássuk, hogy az adott tett vagy történés, ha nem is közvetlenül, de a javunkat szolgálta.

Addig is, tehát míg a szenvedés hosszú és szívfacsaró időszaka tart, tudnunk kell, hogy semmi sem történik ok nélkül ebben a világban. Minden gondolatnak, minden egyes apró mozdulatnak megvan a maga hatása a jövőre, mint ahogy egy pillangó szárnyának lebbenése is magában hordozza a hurrikán ígéretét.

S ami elrendeltetett valamikor az idők kezdetén, az meg is fog történni, bármit is teszünk ellene vagy érte. De félni felesleges, hiszen végső soron minden szenvedés, minden örömteli perc története csak a mi javunkra és okulásunkra íródott.

Szürke felhők borítják odakint az eget, a világ pedig olyan, mintha valami mélységes mély álmot aludna. Vagy mintha csak a halál némasága szállta volna meg.

Szomorú nosztalgiával tekintek ki az ablakomon. Eszembe ötlik, hogy ismét eltelt egy év, immár lassan egy hónapja 2010-et írunk. Tavaly ilyenkor új kezdetről ábrándoztam. Hittem és reméltem, álmodtam és vártam. Vártam a szőke herceget, talán még a fehér lovat is, na meg azt, hogy egyszer csak minden jóra fordul, ahogy az minden valamire való mesében szokott. Teltek a hetek, nem történt semmi, és én tiszta szívemből éreztem, hogy elértem a mélypontot. Elmúlt még néhány keserű nap, szomorú pillantás, aztán egyszer csak elkezdett sütni a Nap.

Tavaszébredés. Talán ez a legjobb szó, talán ez az egyetlen, ami kifejezi az akkori érzéseket. Bár nem úgy, ahogy vártam, mégis úgy éreztem, hogy kaptam egy új lehetőséget az élettől. Életemben először éreztem biztonságban magam valaki mellett, először nevettem szívből, őszintén. Hittem és hiszem azóta is, hogy megtaláltam, akit nekem rendeltek.

Persze a magánéleti változások lassacskán elvezettek a lélekbeliekhez is. Úgy érzem, nagyot léptem előre az úton, ami az önmegismeréshez vezet. Toleránsbab vagyok az emberekkel, könnyebben elfogadom őket. Bár a velem született önfejűség és makacsság természetesen továbbra sem múlt el, és azt hiszem, hogy talán már nem is fog. De talán így van ez jól. Bárhogy is, a nyár életem eddig legszebb nyara volt, és szeptemberben őszinte fájdalommal töltött el az, hogy máris véget ért (holott általában pont ennek az ellenkezője szokott történni).

Mindenesetre újult erővel vetettem bele magam a feladatokba, és azt hiszem, hogy megtaláltam az irányt, amerre az életem szeretném terelni, s mindez új perspektívák felé vitt. Ennek köszönhetően, vagy talán éppen ennek ellenére persze akadtak emberek, akikben csalódtam. Kiben kellemesen, kiben pedig rútul. S mindezzel együtt azt hiszem, békére leltem. Vagy valami nagyon hasonlóra. Megtanultam örülni egyszerű dolgoknak, rövidke pillanatoknak. Jobban értékelem az életet, amit kaptam. Hálás vagyok.

Végezetül pedig: őszintén remélem, hogy a 2010-es év ugyanilyen, netán még jobb lesz, mint az előző volt.

Köszönöm azoknak, akiknek köszönnöm kell.

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.