Kémia óra helyetti okoskodás...
HIM - In Venere Veritas

"There are wounds that are not meant to heal at all"

Életünk csupán egy játék, végkimerülésig tartó, hosszú tánc. Evidens tehát, hogy az évek múlásával egyenesen arányosan nő botlásaink, sebeink száma is. Vannak sérülések, melyek napok, hetek, hónapok múlva, könnyebben vagy nehezebben, de begyógyulnak, s gyógyulásukkal együtt egyúttal a felejtés homályába is ájulnak.

És vannak olyan sebek is, melyek örök, véres mérföldkőként kísértve minket velünk maradnak. Mély hegek szívünk falán. Hogy miért nem gyógyulhatnak meg soha, csak talán a halál balzsamos felejtést hozó ölelésében? Ki tudja… Van, hogy a fájdalom túl mélyre szúrja belénk méregtől csöpögő tőrét, és van olyan is, hogy a már épp hegedni készülő sebeket mi magunk tépjük fel, újra és újra, tudatlan, vagy ritkábban tudatos önmarcangolásunkkal.

De talán jól van ez így. Jó, hogy tetteink és kínjaink vérrel vörös mementókként velünk maradnak, ezáltal megmentve bennünket múltbéli botlásaink megismétlésétől. Hiszen egy-egy szívet millió szilánkra repesztő történés, vagy tett megismétlődését már közel sem biztos, hogy túlélné az emberi lélek, mely sokkal érzékenyebb minden apró rezdülésre, mint akár a legdrágább hegedű legfinomabb húrjai.

Persze be nem hegedő sebeink ajándéknak tekintése közel sem egyszerű feladat. A legtöbb esetben hosszú időnek – akár éveknek is – kell eltelnie ahhoz, hogy belássuk, hogy az adott tett vagy történés, ha nem is közvetlenül, de a javunkat szolgálta.

Addig is, tehát míg a szenvedés hosszú és szívfacsaró időszaka tart, tudnunk kell, hogy semmi sem történik ok nélkül ebben a világban. Minden gondolatnak, minden egyes apró mozdulatnak megvan a maga hatása a jövőre, mint ahogy egy pillangó szárnyának lebbenése is magában hordozza a hurrikán ígéretét.

S ami elrendeltetett valamikor az idők kezdetén, az meg is fog történni, bármit is teszünk ellene vagy érte. De félni felesleges, hiszen végső soron minden szenvedés, minden örömteli perc története csak a mi javunkra és okulásunkra íródott.

Igen. A fájdalom szükséges. Elvégre, hogyan értékelhetnénk a fényt, ha nem látnánk az árnyék rideg sötétségét? Hogyan tudnánk igazán édesnek érezni a szeretet eredendő csodáját, ha nem  ismernénk a magány áthatolhatatlan szürke hálóját, mely időnként olyan fojtogató tud lenni.

Talán tudtak valamit régen azok a japánok, akik kitalálták a jint és a jangot, vagy a perzsák, akik a dualizmust... Hiszen még akkor is, ha néha nehéz megérteni, még akkor is örök törvény, hogy a jó nem létezhet rossz nélkül, és fordítva.

De mindennek tudatában miért olyan nehéz mégis elfogadni, hogy az élet, amit élni kényszerülünk nem lehet sosem minden téren boldog és napos, hogy mindig kell lenni legalábbegy apró kis problémának, amin aggódhatunk?

Habár megeshet, hogy a problémák visznek minket előre. Végül is, ha minden napos és békés lenne, akkor nem volna késztetés a folyamatos fejlődésre. Egyszerűen megállna minden, márpedig az nem lehet, mert a világ állandóan és megállíthatatlanul mozgásban van.

És mégis! Az ember folyamatosan kesereg, és olyan kevéssé tud örülni. A sok viszontagság közepette talán elfelejtettük hogyan kell önfeledten nevetni. Legalábbis ezt látni minden felé. Azt, hogy a világ beteg, és bármennyire is gyógyulni vágyik, nem hajlandó elismerni, hogy magát betegítette meg, és önnön hibájából lesz egyre rosszabbul.

Megszületünk, és haldoklunk... már az első pillanattól fogva. Talán csak el kéne fogadni, hogy ez így van rendjén, és hogy az élettel együtt jár a halál... a boldogsággal a szenvedés, és hogy mindennek két arca van, és akkor könnyebb lenne. De az ember makacs...az ember javíthatatlan. Az ember gondokat teremt magának...

A kérdésem csak ennyi, (azzal együtt, hogy én is pont ugyanilyen vagyok)

Mintha életemben először még boldog is volnék az ihletetlenségtől. De az is lehet, hogy pont a boldogság miatt vagyok ihletetlen?

Mos valahogy jó, és pont. Nem tudom, és nem is akarom definiálni. Lebegni akarok, kicsit élvezni az életet. :)

De egyébként, az életem nem lenne élet, hibák nélkül... Szóval:

Az ember néha annyira hajlamos félreéltelmezni bizonyos dolgokat. És olyan furcsa tud lenni az ébredés, legyen akár keserű, akár édes. A jelenlegi helyzet alighanem valahová a kettő közé sorolható, tekintve, hogy túl nagy meglepetés éppenséggel nem ért. Hiszen az emberek már csak ilyenek, nem? Mindent túl tudnak, és túl is fognak élni. Undorító, szívós egy fajta. Visszakanyarodva a témához, azt hiszem, időnként nem árt önvizsgálatot tartani azt illetően, hogy kiben bízik meg az ember. Meg hogy kiben nem. Na meg persze, hogy ki bízik meg bennünk.

Persze nem mondanám, hogy nem ütött szíven. Kicsit árulásként ért... De annyiszor előfordult már. A barátság egy furcsa dolog. Az sem biztos, hogy egyáltalán létezik. Vagy ha igen, akkor valami olyan illékony, és furcsa dolog, hogy néha talán észre sem vesszük a megszületését, vagy épp elmúlását. Természetesen Coelho ezúttal is gyorsabb és okosabb volt nálam. Szóval ha már ennyire nem megy ma a költőiség, inkább idézek tőle:

Az igazi barátok azok, akik akkor vannak mellettünk, amikor jól megy a sorunk. Szorítanak értünk, örülnek a győzelmeinknek. A hamis barátok pedig azok, akik a nehéz pillanatokban jelennek meg, azzal a búval bélelt, együttérző arccal, pedig valójában kapóra jön nekik a szenvedésünk, hogy ezzel vigasztalhassák magukat nyomorult életük miatt.

Most minden olyan hirtelen kezdett változásba. Sodródom. Erre vágyom, és egyben félek is tőle. De az is lehet, hogy nem csak a körülmények, hanem én is változom.

Borzasztóan nem tudok most költői lenni... mintha valami visszafogna belülről. Talán a tegnapi verselemzésbe adtam bele túl sokat, vagy csak ébren élek meg olyan dolgokat, amiket nem tudok, nem akarok, vagy egyszerűen csak nem lehet költőien megfogalmazni. Gyűlölöm a tárgyilagosságot. Márpedig most éppen tárgyilagos vagyok.

Azt hiszem, befejezem. Szenvedek. xD. Szóval most lehet, hogy picit szüneteltetve lesz a blog, ameddig nem tudok valami tisztességeset írni.

Megint minden annyira... nem tudom. Tejeskávé. Mert. Pont.

Addig is... bye

P.s.: Ne kérdezz. Ne kérdezz semmit. Kérlek.