Őrülten régen volt már normális bejegyzés. Igazából kétlem is, hogy bárki elolvasná az idevésett néhány sort. A saját lelkem üdvének érdekében azonban mégis úgy érzem, hogy eljött eljött az ideje egy újabb "namostakkormarhaőszinteleszek" jellegű bejegyzésnek.

Elmúlt a nyár. Elmúlt az ősz is, különösebb események nélkül. Most december van és csendes a világ. Persze csak a szó elméleti értelmében, hiszen ez most az évnek az a szakasza, mikor mindenki idegbetegen rohangál a karácsonyi ajándékok után. Mégis, mindennek ellenére a december minden évben olyan, mint egy utolsó mély lélegzetvétel, mielőtt újra a mélybe merül az ember. Mindjárt itt az új év, ráadásul nem is akármilyen. 2012 kopogtat az ajtókon. Évekkel ezelőtt másképp képzeltem az akkor még jövőnek, most már jelennek számító időszakot. Habár, ha másban nem is, abban igazam volt, hogy a világ megközelíti a mélypontot. Az, hogy ebben momentán tudtommal nem szerepelnek sem ufók sem egyéb természetfeletti lények még nem jelenti azt, hogy nagyot tévedtem volna. Egyszerűen csak arról lehet szó, hogy egy tizenpár éves kislánynak még félelmetesebbek a mitikus szörnyek, mint a gazdasági válság és a világ egyéb valós kínjai. Pedig ha választhatnék... hát inkább mennék démont vadászni Winchesterékkel, mintsem döntsek az életemről egy ilyen bizonytalan helyzetben. De hát kár siránkozni, ezt dobta a gép, ahogyan azt mondani szokás.

Fáradt vagyok. Mármint mentálisan, szellemileg és lelkileg. Kinézek a sötét, sivár utcára, ahol csak haloványan pislákol a közvilágítás és olyan, mintha a lelkemben tekintenék körbe. Sosem gondoltam volna, hogy van a mélységeknek olyan pontja, ahol már könnyek sincsenek. Ülsz, nézel ki a fejedből, és már sírni sem tudsz. Géppé válik a test. Csak lélegzik, eszik, alszik, mindennapi cselekedeteket végez. Működik, de nem él. Szörnyű ez a fásultság. Ez a nem akarás. Rossz vágyak és álmok nélkül élni.

Illetve hát vágyak volnának, de az élet többnyire gondoskodik a vízbefojtásukról. Na persze, ahogyan a dalban is megéneklik, a szerelem nem diadalmenet. Nekem pláne nem az, fene tudja miért, sosem volt az. Talán nem is vágytam rá, de azért ettől függetlenül a pofára eséseket nehéz mosolyogva tűrni. De persze ki tudja. Talán majd legközelebb, ebben mindig lehet reménykedni, ha másban nem is.

A karácsony kicsit úgyis mindig a reményről szól. Reményről abban, hogy jövőre talán kicsit szebb, kicsit könnyebb, vagy legalább csak kevésbé borzalmas lesz. Szóval, ennek tekintetében én sem kívánhatok sem magamnak, sem az esetleges olvasónak mást, mint kicsit több szeretetet, boldogságot és egy kicsit több józan észt.

Kulturáltan: Hiányzol

Kevésbé kulturáltan: Baszd meg.

Ments meg kérlek
A sötétben ölelő semmitől
Szoríts karodba
Hogy gyermek lehessek újra
Akinek nem árthat a rohanó idő

Kezed után nyúlok
De csak semmit markol kezem
Hisz ez csak sosem volt, kínzó és keserű
Elképzelt szerelem

Ahogy egy homokszemben a végtelen
Megremeg
Úgy reszket a lelkem
De nem találom a helyem
Ebben néma és kínzó semmiben

Várni. Örökké és tovább
Várni, hogy egyszer majd, talán…

Nm tudok verset írni. Tényleg nem. Ezek a kis szösszenetek csak úgy megtalálják a lelkem mostanság. Na meg, a prózaibb megfogalmazáshoz nem vagyok elég összeszedett momentán.

Reggel esett az eső. Nem tudom miért de valahogy olyan fura érzés kerített hatalmába. Olyan volt mint egyszer régen, amikor szinte tisztán éreztem, hogy azt súgják felülről, hogy "Minden rendben lesz, minden jó lesz."

Ahogy kopogtak a cseppek az ablakon pár percre megint 15 éves voltam. Bolond lány, aki még nem tudja, vajon mit hoz az élet. Persze azóta sem lett okosabb, csak kapott pár keserű pirulát.

Aztán napközben elmúlt az egész, de valahogy mégsem ugyanarra a helyre süllyedt vissza a lelkem. Az egész olyan, mintha valami váróban ülnék. Bár azt elmesélhetné valaki, hogy mire várok.

Mindenesetre közben gondolkodom.

Annyi minden lehet az ember. Néha bántok másokat, néha segítek nekik. Legalábbis megpróbálok. Néha azzal bántok valakit, hogy segíteni próbálok. Sosem lehet tudni, hogy fog elsülni a dolog végül. Nehéz kimondani azt, hogy sajnálom, hiába van ott mélyen az érzés.

Azt is nehéz kimondani, hogy köszönöm, pedig van, hogy hálás vagyok valamiért. A szeretlek szó használatáról pedig már inkább nem is értekezek, azt kimondani mindig is nehezemre esett. Habár lehet, hogy ez csak azért volt, mert kevésszer adódott olyan alkalom amikor éreztem is, és lehetőségem is volt kimondani. Azt hiszem, nem is szeretném használni egy darabig. Legalábbis addig biztosan nem, ameddig nem érzem úgy, hogy Igen, Ez Az A Pillanat.

Vajon elkophatnak a szavak? Lehet elcsépelt egy mondat, elveszti a valóságtartalmát, ha túl sokat használjuk? Lehet elcsépelt egy érzés? El lehet koptatni a szeretetet, ha nem vigyázunk rá? Lehet rosszul szeretni?

Annyi a kérdés, és nincs senki aki pontos és precíz válaszokat adhatna. Persze lehet, hogy ezeket a kérdéseket jobb is nem megválaszolni. Lehet, hogy azzal szolgálják a javunkat, hogy örökké a fejünk fölött lebegnek.

Nem tudok összefüggően gondolkodni most, csak csapongok valahol az Univerzum végtelenjében.

Azt hiszem, nem is tudok semmit. Csak próbálkozok. Szeretni, sajnálni, hálásnak lenni. Élni.

.-zaklatott-.

Érteni akarom, amit sosem értettem. Érteni akarom a miérteket és szeretni akarok őszintén és feltétel nélkül, mert tudom, hogy lehetséges, mert lehetségesnek kell lennie, hiszen aminek érezzük a hiányát az biztos, hogy létezik, nem?

Hiány tépi a szívemet, de nem ismerem a dolgot, amit hiányolok az életemből. Volt már néhány pillanat, amikor éreztem, de aztán mindről kiderült, hogy hamis illúzió volt csupán. De én az igazit akarom, azt, amelyik nem múlik el, amelyik itt marad, és az idő bebizonyítja, hogy kristályüveg és nem műanyag, amit a szívemben őrzök.

Félek, rettegek, hogy soha nem fogom megtudni, hogy milyen érzés, amikor igazán és feltétel nélküli szeretetben nézek valaki szemébe, és az ugyanúgy tekint vissza rám. Valahol a szívem mélyén tudom, hogy ez nem történhet meg, hogy az én sorsom az, hogy megtaláljam és megértsem mindennek az értelmét és boldog legyek.

Mindenki olyan magányos és mégsem megyünk oda a másikhoz egy egyszerű ölelésért. Miért nem tesszük? Miért ítéljük magunkat erre az önkéntes szürke szenvedésre? Mért nyomjuk el az Istentől és a Teremtéstől fakadó természetes érzéseinket? A szeretetre való vágyat, az összetartozás vágyát. Mért álltatjuk magunkat? Mit akarunk legyőzni az által, hogy hidegek leszünk? Vagy csak a félelmeinket próbáljuk mindezzel leplezni? A félelmet attól, hogy nem fogunk kelleni, hogy visszautasítanak minket és végül örök magány lesz kárhozott osztályrészünk? De hiszen akkor mindez egy újabb ördögi kör.

Azt akarom, hogy a világ kitörjön ebből és más legyen minden. Annyira szeretném, hogy egy másfajta jelenben élhessek, ahol az emberek máshogy állnak egymáshoz és a saját életükhöz. Minden olyan torz és korcs ezen a helyen ahol élünk.

Néha úgy érzem, hogy nincs már több remény, hogy soha többé nincs rá lehetőség, hogy valami igazit és szépet megőrizzünk az emberi értékekből. Félek, hogy minden a múlt semmijébe fog veszni idővel, mert néhány elborult, hatalomvágyó elmének érdeke, hogy mindannyian katatón némasága süppedjünk, és ne érezhessük többé a szeretet és összetartozás mindent átható erejét.

Félek, de nem hagy el a hitem, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb jönni fog valami, ami mindent megváltoztat majd és akkor azon a napon boldogan kelek majd fel reggel mert tudom hogy egy olyan világban indulok útnak amely szebb mint az, amelyikben álmaimban kóborolok.

Azt szeretném, hogy erős legyen a hitem és ki tudjak tartani, amíg felvirrad ez a csodálatos nap. Ott akarok lenni, amikor mindenki felébred ebből a sötét éjszakai lidércnyomásból, és ember az embert kézen fogva kivezeti magát a fénybe. Én is meg akarom fogni valakinek a kezét és őszintén mosolyogva kimondani a legszentebb szavakat, amelyeket időközben annyiszor bemocskoltak már.

Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogyan lennie kell, mert tudom, hogy a szakadék alja vészesen közeleg, és hogy a csonttörések és sebek begyógyulta után már fölfele fog vezetni az út. Csak ez a hit az, ami tovább hajt napról napra és éjszakáról éjszakára. Ez az, ami segít elviselni ezt a kegyetlen magányt, ez segít élni egy olyan világban ahol az emberek nagy részének szemén hályog feszül és nekem könnyekre kell ébrednem, mert az az átok sújt, hogy látok. Vagy ha nem, hát bolond vagyok.

Had legyen vége. Had legyen végre vége ennek az átkozott kornak.

Nem akarom, hogy a világ a 101-es szobában ébredjen egy napon...

Az emberi lelket csak egy dolog menteti meg a kárhozattól. Csak az összetartozás érzése. Semmi más.

Állok némán a kihalt utcán. Esőcseppek ütik a bőröm, elmossák a könnyeim, elmosnak mindent.
És én csak állok ott, bámulom az eget, a szürke felhőket és hangosabban üvölt bennem a keserűség és a Semmi, mint valaha.

Feketeségbe akarok merülni. Elaludni és nem ébredni fel soha. Át akarom aludni az életem.

Őrült ez a világ és én akárhova megyek, azt látom, hogy nem vagyok idevaló.

Hogy nem értek senkit… És hogy senki a világon nem ért engem. Senki nem tudja, milyen a fejemben lenni, milyen látni, hogy az álmaim kristálypohár-módra hullnak a betonra és törnek szét millió apró darabkára, sorban egymás után, kivétel nélkül.

Nem tudok őszintén örülni. Akarok, esküszöm, hogy akarok… de nem tudok. Nem tudok semmi miatt igazán és szívből boldog lenni. És ez megöli a lelkem.

Felemészt a gyűlölet zöld mocsara. Felemészt, hogy még a hozzám közel állók boldogságának sem tudok őszintén örülni, mert minden egyes sikerükkor az ötlik az eszembe, hogy én mikor kapok már végre valami jót, hogy nekem mikor fog végre valóra válni akárcsak egyetlen vágyam is? Tudom, önző vagyok…

De Istenem, olyan nagy kérés ez? Hogy egyszer nekem is sikerüljön valami? Hogy végre egyszer találjak valakit, akinek ÉN kellek, és nem valaki más…
Hogy egyszer engem is szeressenek… hogy én is számítsak.

Ha más elvonul, szomorú arccal és egyedül, akkor rögtön körbeugrálják, kérdezve, hogy mi a baj.
Ha én vonulok el… akkor fél óráig fel sem tűnik, hogy nem vagyok ott.

Bárcsak én is számítanék valamit valakinek. Bárcsak ne hazudnának többé szép dolgokat, amik nem igazak.

Istenem, bárcsak… bárcsak csoda történne…

Ha már Isten… régen mindig elítéltem, aki vallásos… De most már kezdem őket érteni. Egyszerűen csak kell kapaszkodnod valamibe, ha már nincs semmi, csak üresség.

Persze most ezzel nem azt akarom mondani, hogy keresztény leszek… vagy akármi más… Csak már értem őket. Nagyon is.

Valamiben bízni kell… valamiben hinni kell, vagy beleveszünk a magányba…

____

Ez most megint túl személyes lett... Bár úgyse olvassa senki... Ha meg mégis, akkor elnézést a picsulásért =/

Nyálas-romantikus-szívdobbanós szöszmő. Csak mert most így. :))
__

A hajnal első sugarai lustán nyújtózkodtak be a redőnyök résein. A béke ölelte csendben csak lélegzetvételek halk nesze hallatszott.

Puha párnák közé temetve bámultam a plafont, és hallgattam őt, ahogyan az édes álom karjaiba bújva, lassan szuszogott.

Az arcára pillantottam. Az arcra, melyről az alvás nyugtató kábulatában lesimult még az a néhány, gond véste barázda is.

Önkéntelenül örvénylett fel bennem a szeretet. Szerettem. Jobban mindennél és mindenkinél. Élet volt és halál, kaland és biztonság, izgalom és megnyugvás. Szerelem. A szó minden egyes apró és hatalmas értelmében. Mintha csak a rég elveszett másik felem lett volna, aki után egészen mostanáig vérkönnyeket sírva vágyódott volna lelkem.

Néztem a szemeire - azokra a csodaszép, mélysötét szemekre - finoman simuló, sűrű sötét szempillákat, az ívelt ajkait, melyeket épp az előbbi pillanatban hagyott el egy rövidke sóhaj.

Óvatosan, hogy fel ne ébresszem, megsimogattam. A tenyerem mintha csak egy örökkévalóságra az emlékezetembe akarta volna vésni arcának vonalát, a puha, meleg bőrt, az egész csodálatos lényét.

Épp a füle mögé hajtani készültem egy elkószált hajtincset, mikor lassan megmozdult. Önkéntelenül is közelebb bújt hozzám, fejét a párnák közé fúrta, bár már látszott, hogy tudata az ébrenlét és az öntudatlanság határmezsgyéjén kóborol.

Végül lustán, macskásan kinyújtózott, jelezve ezzel, hogy tényleg kezd visszatérni erre a világra. Álomtól ittasan pislogott felém, szája szegletében egy mosoly árnyéka bujkált.

A puha takarók forgatagában keze szinte azonnal a kezemre talált, hogy aztán ujjai, - melyek egy másik életben egy zongoraművészhez kellett volna tartozzanak – összefonódjanak az enyémekkel.

Közelebb húzódtam hozzá.

- Jó reggelt – suttogtam a kulcscsontjához bújva.

- Neked is – mondta a létező leglágyabb hangon, melyet valaha hallottam. Kezei immár a hajamban babrálták az összekócolódott tincseket.

Fejem felemelve a szemébe néztem. A szemei? Rejtelmes mélységek, melyeknek talán nem is láthatok a végére, és mégis van bennük valami csillogó, amely szinte kényszerít arra, hogy beléjük vessem magam. Ezek a szemek mosolyogtak most rám. Forrón, hívogatón, szeretettel telve.

- Azt hiszem, most boldog vagyok – hunyta le újból szemeit, majd egészen közel húzott magához. Éreztem, ahogy dobog a szívünk.

Valahol a távolban, az elmém egy eldugott kis szegletében pedig egy szó kezdett el felderengeni, barátságos, megnyugtató fénnyel.

Otthon.

A zaklatottság utolsó hullámai még végigreszketnek a lélek végtelen országútján. A test még küzd kicsit a könnyekkel, még helyet ad kicsit a fájdalomnak, hogy aztán megrázza magát, és úgy tegyen, mintha minden jó lenne.

Pillanatnyi, mégis óráknak tűnő emlékek érzéseibe réved a tudat. Érzi, hogy most meghal kicsit. Eltemeti valaha volt álmait, ejt még egy könnycseppet utánuk, majd továbbáll, bár az egész lénye könyörög, hogy ne tegye, hogy forduljon vissza, rúgjon fel mindent, és ölelje végre magához azt, amit néha mindennél jobban szeretne…

Másodpercek múlnak el felkavaró érzéseket hagyva maguk után. A szívem egyik fele sír, a másik nevet.

...Kevesebbért nem érdemes... Többért lehetetlen, mert ez a legtöbb,amit ember kívánhat.

Önzök. Önzesz. Önzünk. Évezredek hosszú sora óta nem teszünk mást, csupán csak önzünk. Van aki beismeri,és van olyan is, aki nem. Vannak emberek, akik kiállnak és büszkén vállalják: önmagamért vagyok. És vannak olyanok, akik erkölcs, különböző elvek mögé bújva azt állítják: önzetlen vagyok. Önzetlen volna valaki, csupán mert szeret örömet szerezni másoknak, vagy mert kiáll valaki mellett? Első ránézésre alighanem mindenképp. De nézzük meg másodszorra is és tegyük fel az evidens kérdést: Miért? Miért teszi, miért tesszük? Az első válasz alighanem a szeretet, az erkölcsi nagyság, meg egyéb fennkölt maszlagok egyvelege lesz. Azonban a második válasz itt is eltérő. Elképzelhető, hogy azért teszünk önzetlen dolgokat, hogy szeretetet facsarjunk ki bizonyos emberekből? Egy-egy mosolyt, egy ölelést, elismerést, csupa olyan dolgot, melyből minél többet kapunk, annál többre vágyunk. Így válik az egész függőségé. S mindennek tekintetében nem állíthatjuk-e azt, hogy az úgynevezett önzetlen emberek semmivel sem különbek a társadalom által önző, gerinctelen féregnek titulált egyéneknél?

E sorok írója nem tudja eldönteni, fenti sorokban vajon mennyi az igaz s mennyi az elme önmegmentés céljából létrehozott torz képzete, abban viszont biztos, hogy a dolgok nem feketék és nem fehérek. Nincs eredendő jó, és nincs eredendő gonosz. Emberek vagyunk. Vétkezünk. Önzők vagyunk. Van, aki többet, van, aki kevesebbet, mindenki vérmérsékletének és előéletének megfelelő mennyiségűt. Nem vagyunk se jobbak se rosszabbak egymásnál. Egyek vagyunk, és együtt pusztulunk majd el egy (szép) napon, mikor eljön az idő. Hamvaink összekeverednek majd a szélben. És tudjátok mit? Akkor már ez az egész nem fog számítani. Nem kérdezi meg senki, jó voltál-e. Nem lesznek ördögök tüzes vaskemencékkel, és nem lesznek angyalok sem giccsesen aranyszínű szárnyakkal. Ebben több, mint biztos vagyok.

De mindezek tudatában, nem mindegy, hogy hogyan viselkedünk? Nem mindegy-e, hogy önzők vagyunk vagy sem, jók-e vagy rosszak, a társadalom szemében? Számít egyáltalán ez az egész egy szalmaszálnyit is?

A legjobb talán az volna, ha mindenki olyan lenne, amilyen lenni akar, és nem inzultálná a többieket azért, mert ők nem olyanok, mint ő. Nem lehetünk egyformák.Nem csak azért, mert ez lehetetlen, hanem azért is, mert nem volna jó. Unalmas volna. De ha mindez így van, miért vannak még mindig emberek, akik úgynevezett elvek zászlajai alatt igazságot akarnak szolgáltatni, dönteni jó és rossz között? Nem volna sokkal egyszerűbb és boldogabb, ha nem szólnánk bele egymás életébe, legyünk akár barátok, akár ellenségek, hanem csupán csak elfogadnánk, hogy mindenki úgy működik, és olyan eszmék szerint él, amilyenek szerint neki kényelmes?

Emberek, ne másszunk már bele a másik életébe...

Ha tudnád, hogyan fáj, hogy
Nélkülem múlsz el életem
Végtelenhosszú örökmostban...
De csitt, csak még egy utolsó pillanatig

S egy napon ráébredtél, hogy az életed már nem a tiéd, s a tükörben mosolygó arc már nem a sajátod. Eltemettél mindent, a tengerpart bús mezején, vállaltad, hogy felnősz az életedhez. Lásd hát, ki lettél. Ember. Az vagy, aki sosem akartál lenni. Ember vagy. Élj vele együtt ma, s pusztulj bele holnap. Ember lettél. És már nincs visszaút halott gyerekkorod balzsamos tündérálmaihoz. Hídjaid felégtek mögötted, s te futsz és futsz, meg nem állva, menekülve a halál felé, hogy végre megszabadítson. De az még a messzeség. Élsz. Élek. Élünk, és haldoklunk, minden egyes múló másodpercünkben, még nagyon sokáig.

De vannak még kósza napsugarak a zivataros égen - a felhők fölül kandikálnak elő. Egyszer majd odavisz utunk, s akit kell még látnunk, látni fogjuk. Addig is maradsz, maradunk: hazug viaszbábok egy cirkusz végtelen előadásán, melynek címe: Élet.

Játssz hát, sok sikert hozzá

_________________________

Jah, amúgy a pluszkérdés. Ha megválaszolod, veszek neked csokit. Vagy nem.
Tehát: Mért nem vagyok én normális, jófej ember? És ebből következőleg mért vagyok magába zárkózó, megkeseredett picsa?

Olyan csendesen kényelmes és nyugalmas mostanában minden. És közel sem emlékeztet a vihar előtti csendre. Ilyen lenne a boldogság?
Nem rémálmodok, nem ébredek hideg verejtékben úszva, és reggelente kisimultabb az arcom a szokásosnál. Persze néha elkap a rossz hangulat, sírdogálok egy-egy érzelmes filmen... De mégis, valahogy olyan mintha valami kis bárányfelhő tetején pihengetnék. Talán ezért is nincs igazán ihletem blogolni...elvégre nem igazán van mind morfondírozni. Amin meg lehetne, azon nem akarok. Szóval ameddig nem jut eszembe értelmesebb, addig lesz itt egy kis szünet.

Oh, bárcsak ne kéne lejönni innen soha-soha...

 ..s ha így lesz is, ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda.

/Coelho/

Néha magam is meglepődök, mennyi minden tud történni egy röpke hét leforgása alatt. Sírtunk, nevettünk - többek lettünk. Még akkor is, ha némiképp keserű szájízzel kellett hazatérnünk őseink földjéről. Még akkor is, ha többeknek igen sokba került ez az elmúlt egy hét. Még akkor is, ha azon a bizonyos éjszakán majdnem kézen fogva ért minket a halál.

Bármi is történt, és bárhogyan is történt, az elmúlt hét fő tanulsága számomra ez volt: összetartozunk.

Akkor is, ha nem akarjuk. Akkor is, ha néha még a legjobb barátok is egymás torkának ugranak, csupán csak mert fáradtak, meg mert az együttélés nehéz dolog...De azért, azt hiszem megérte. Legalább felfogtuk végre, mennyit jelent tartozni valahová. Végre igazán éreztük, hogy nem vagyunk egyedül a világban.

Márpedig ez sokat jelent... Olyan magányos ez a hely, ez a világ. És olyan nehéz élni benne, ha nincs legalább néhány kéz, amit megfoghatsz, és ha nincs legalább néhány bíztató mosoly. Jó volt ennek tudatában, retro dalokat énekelve átlépni az országhatárt. Jó volt így hazatérni, ezekkel az érzésekkel.

Most mindent valami tompa zsibbadtság hat át. Nem találom még a helyem, nyűgösen tengek-lengek és úgy érzem, hogy a szobák falai nem nyújthatnak többé otthont számomra, mert megtanultam annak az értékét, hogy milyen érzés olyasvalakik oldalán otthon lennem, akik velem voltak a nehéz pillanatokban, vagy épp hiánytól terhes napok után végre újra átölelhettem őket.

Akik régebb óta ismernek, tudhatják, hogy többnyire cimkézem a nyaraimat. Habár ők sem biztos, hogy tudják. Végül is mindegy. Nem értitek? Nem baj, megmutatom
2007 nyara: Summer of Reveries
2008 nyara: Summer of Tears

A kérdés csak annyi, hogy az idei nyár milyen cimkét kap majd vajon? Az elmúlt egy hét, és az elmúlt néhány hónap fényében... talán lehetne "Summer of consummation" ? Bárcsak az lenne. Ennyi az összes kívánságom jelen pillanatban. Reménykedni akarok, úgy, ahogyan az elmúlt két nyáron nem tehettem...

Majd meglátjuk...

"...de sokkal fontosabb, hogy mit látok a tükrében. Minél inkább hasonlít arra akit az én tükrömben látok, annál nagyobb lesz a megértés, és egyfajta kötődés alakul ki. Hogy ebből a kötődésből hogy lesznek érzelmek? Valószínűleg saját magunk eltorzult képét látjuk benne..."

/ Uw - Chaotic Beauty /

Tükrök. Vagy inkább csak tükörszilánkok? Érzések és kapcsolatok hálója, újabb léleknihil, ezesetben talán zöldes... Elképzelhető, hogy az ok, amiért olyan őrült módon hajszoljuk a szeretetet, nem más, mint az önmagunk megimserésére való vágy? Azért kötődünk az emberekhez, mert önmagunkat keressük bennük?

Elvégre egy a sorsunk, mindannyiunknak. Ugyanolyan lelkek vagyunk bezárva többé-kevésbé ugyanolyan romlandó porhüvelyekbe... Megközelítőleg ugyanazon dolgoktól érzünk fájdalmat és örömöt... ugyanazon dolgokért áztatjuk sós könnyeinkkel bőrünk, és ugyanazon okokért nevetünk szívből, igazán... És mégis, mindezzel együtt sincs belőlünk két teljesen egyforma... Szinte hihetetlen, hogy a véletlen, a sors, vagy netán Isten ennyiféle színes kombinációt hozott létre ezen a számunkra hatalmas, mindenséghez mégis oly' aprócska helyen... Egyformák vagyunk, és mégis különbözőek.

S mindezzel együtt nem ismerjük még magunkat sem, mégis folyamatosan meg akarunk ismerni, mi több, szeretni akarunk másokat. Furcsák vagyunk. S ezen furcsaság tekintetében alighanem elképzelhető, hogy ez az egész bolond játék, amit életnek nevezünk, nem más, mint próbálkozás az önmagunkhoz való közelebb kerülésre.

Mégpedig szörnyen önző próbálkozás, ha figyelembe vesszük, hogy aki nem ismeri magát (márpedig ugyan ki az, akiről maximálisan elmondhatjuk ezt?) az hogyan is ismerhetne, urambocsá szerethetne valaki mást anélkül, hogy összetörné az illető szívét? 

Ezzel pedig be is zárul ez a talán ördögi körként is aposztrofálható furcsa kis paradoxon (ismerni akarjuk magunkat, ezért meg akarunk ismerni másokat, hátha ezzel közelebb jutunk a célhoz, ámde nem ismerhetünk addig valaki mást, amíg magunkat nem ismerjük.) És hogy mi a vége?

Senki nem ismer senkit. Szép kis dolog. De vajon mi a megoldás? És milyen szerepet játszik mindebben a szeretet, ami elképzelhető, hogy csupán egy kémiai folyamatok keltette bájos kis illúzió?

Igen, azt mondom illúzió, mert ha feltételezzük, hogy nem ismerjük se magunkat, se egymást, akkor mégis hogy szerethetnénk magunkat, vagy akár egymást?

Bárhogy is, az illúzió elég jól működhet, elnézve a booldogan andalgó szerelmespárok számát. Persze ezen szerelmek tartósságáról is el lehetne filózni, de az már egy másik post. Na de, visszatérve az eredeti témára: tegyük fel, hogy a fenti agyömleny egy része teljes hülyeség, vagy ha nem is hülyeség, de nem ez a legmélyebb indoka annak, hogy meg akarunk ismerni másokat. Csak annyit tartsunk fent a teóriából, miszerint nem ismerjük se magunkat, se egymást (mert ez tény és nincs vita.) Azonban ha a fentiek nem szolgálnak válasszal akkor vajon mi az, ami igen? Miért akarunk másokat megismerni?

Az egész olyan egyszerű volna, hogy az ember társas lény, ezért logikus, hogy vágyik a társaságra? De annak tükrében, hogy milyen bonyolult is az emberi lélek (bizonyítottan az!) ez mégis csak kissé túl egyszerű megoldás volna, nemde? De igen.Tehát ezt a lehetőséget alighanem jobb, ha elvetjük. Nézzük, mi van még.

Van egy afféle romantikus elképzelés is (talán az ókori görögök fogalmazták meg?), hogy a világ kezdetén minden egy egész volt, majd ezek az egészek szétszakadtak, és azóta is egymást keresik a világban. A másik felünket keresnénk tehát? De mégis honnan fogjuk tudni, ha megtaláltuk? Elvégre biztos nem lesz a homlokára írva... se egyéb helyre. És ugyan honnan tudhatnánk, hogy ő a másik felünk, ha egyszer nem ismerjük őt, mivel nem ismerjük magunkat?

Mindig ezek a problémák... Ismerni magunkat...megismerni magunkat, mégpedig nem valaki máson keresztül. Tehát ez volna a megoldás,ami egy csapásra megoldaná gondjainkat, és jobb emberré tenne bennünket, továbbá többeket megmentene a szívszilánkok szőnyeg alá söpörgetésétől.

Igen, így alighanem jó lenne. Nem lenne szükség teóriákra, se semmi egyébre. Nem maradna más, csak a szeretet meg a boldogság... De ez (sajnos?) alighanem egy hosszú út mindenki számára, és mindemellett szörnyű kevés ember van, aki egyáltalán felismeri, hogy erre kéne menni, és ha fel is ismeri, rálép az útra.

Maradnak tehát a szívszilánkok és a vérvörös nihil? Vagy...

...Vagy hozzá elég bátor?

Sajgó fájdalom a testben, zsibbadó izmok. És mégis, a lelket valami ismeretlen, és csodás eufória járja át. Sikító tömeg, taps, zsivaj mindenütt, és egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem tudod abbahagyni a vigyorgást.

Nem értem magam. Nem értem a  helyzetem. Rohannak a percek, és én azt teszem, amit már hosszú hónapok óta szinte sosem. Nevetek... tiszta szívből, boldogan. De talán nem is kell, talán nem is akarom megérteni. Csak lebegni, nem aggódni semmiért... Egy kicsit a pillanatoknak élni a sok fárasztó gondolkodás, és tervezgetés után.

Ennyire vágyom... nem többre és nem kevesebbre. Átölelni a világot, és érezni, hogy jó helyen vagyok benne, és a jó pillanatban. Fürdeni ebben a fényben, és tudni, hogy nincs az a megátalkodott démon, aki most bánani tudna.

Látom elsuhanni a múlt árnyékait. Időnként rájuk pillantok. Időnként rámpillantanak. De megrázom magam, és továbbmegyek. Vannak dolgok, amiket el kell temetni. Dolgok, amiket talán egy nap kiások majd a föld alól, hogy újra életre hívjam őket. De nem most, és nem itt.

Most csak egy a dolgom. Megkönnyebbülni és élvezni a pihenés perceit. Végtére is, rám fér. :)

Egy félig halott lélek kóborol valahol az életnek nevezett sivatag mélyén, szüntelen menetelve, nem félve a homokvihartól, nem félve a vértől, nem félve talán még magától a szörnyű Haláltól sem. Egyetlen egy dolog rettenti létezésének minden pillanatában: a magány réme úgy mászik utána, mint valami undok árnyék, sötéten átölelve, körülfonva a testét.

*

Szeretni...

"... ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult ... A sejtjeim is szomjaznak rád ... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! ... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek" ?!
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel."

/Müller Péter/

Többért lehetetlen... kevesebbért nem érdemes.

*

Keresek és nem találok. Átutazó idegen vagyok csupán, mindenütt csak elsuhanó árny, búcsúzkodó vendég. Nem érzem a megkönnyebülést, miközben valahová lépve, azt sóhajtom: "Hát hazaértem."

Nincs otthon ölelő karokkal, nincs menedék az eső elől a vigasztalan világban. Nem ölelsz át, és nem suttogod a fülembe, hogy szeretsz - bármily sivár és hazug is ez a szó -, és hogy vigyázol Rám, immár örökké.

Nem suttogja senki. Még csak vállalkozó sincs rá. És mindebben az ürességben is csak arra tudok gondolni, hogy nem vágyom a tömegekre. Nem vágyom hamis bájra, elcsépelt, szürke és hétköznapi érzésekre.

Rád vágyom, Te démon... Te angyal... Te ismeretlen ismerős. Gyötörj halálra, és emelj az egekbe... Gyilkolj meg és tégy újra élővé... Hiszen megteheted... Megtehetsz bármit, csak találj végre rám, mielőtt betemet a homokvihar... Mielőtt saját könnyembe, netán vérembe fúlva feladom ezt az örök háborút...

Music: The Cult: Painted on my heart

*gondol* *gondol* *gondol*

A journey of a thousand miles begins with a little step.

És én úgy döntöttem elindulok, bármilyen hosszú is lesz ez út. Ám oly’ kétséges, hogy mi kerüljön a csomagba. Vannak persze alapvető dolgok. Alapvető érzések és alapvető emberek.

De vannak olyan dolgok is, amiket nem tudom be akarok-e rakni, mivel egyfelől nagyon valószínű, hogy csak lehúznák az amúgy is kellő tömegű táskám, viszont olyan kedves kis régi kacat mindegyik. Még ha töröttek is. Még ha már nem is volna jogom hozzá, hogy magamnál tartsam őket. Még ha meg is vághatom magam velük, miközben a vízzel töltött kulacsért nyúlok a táska mélyére.

De attól még kedvesek. Attól még kellenek.

Alszunk és álmodunk. Élünk és meghalunk. De ez nem ilyen egyszerű. Pedig annyira szeretném, ha az volna. Félig sírva és félig immár nevetve bolyongok ebben a furcsa bordós-pirosas nihilben, fejemben hű narrátorommal, aki mindent elemez, magyaráz, kritikáz.

Méghozzá éppen eleget. Napjában hatszor üvölti le a fejem a drága. Méghozzá minden egyes olyan alkalomkor, amikor furcsa, „Vajon tényleg…” és „Lehetséges, hogy” kezdetű kérdések kezdenek el szöget verni az agytekervényeimbe apró kis kalapácsaikkal.

De azért elvagyok, így a dolgok gyakorlati részére térve. Fizika dicséret, meg fergetegesen királyul sikerült matek doga. Olyan dolgok, amikről csak álmodozni mertem tanév elején. Új év, új élet? Igaz lenne? Vagy csak valaki odafentről elkezdte kimutatni irántam érzett szeretetét. Jó lenne így hinni.

Maybe I will be the winner of this game…

Bárhogy is, most megyek, és fejest ugrok az álmaimba. Rálépek arra az útra, amelyre olyan rég óta készülök.
Álmodok. Álmodok örökkön örökké és még tovább, pontosan addig a napig, ameddig el nem jön a herceg. De nem azért, hogy felébresszen. Hanem azért, hogy velem álmodjon.

2009. Valóban ennyit számítana? Változik egy számjegy és elkezdek hinni ebben a mocskos világban? Elkezdek hinni önmagamban és a vágyaimban? Pont most…és pont itt.... ?

Szétszórt voltam. Már megint, és még mindig… de semmi baj, majd összeszedem magam. Legközelebb. Vagy azután. Vagy később.

Addig is, szép álmokat :)

Apró szemek a homokórában... Szépen, egyenletesen peregnek, mérik az időt, de nem sietnek. Nekik mindegy, hogy hétfő, vagy szombat... Hogy alszom-e vagy egy lélekölően unalmas órán kínzom magam a tananyaggal és olyan gondolatokkal, amikre nem szabadna gondolni.

Nekik mindegy, hogy két napja volt karácsony, az is mindegy, hogy mindjárt vége ennek a kínlódós, megpróbáltatásokkal teli, rohadt 2008-nak, annak az évnek, amit mindig és mindenhová fekete betűkkel fogok felírni.

Ők csak peregnek. Érzések, és különösebb célok nélkül...

Irigylem őket. Bár célok nélkül élni... Az nem volna az én stílusom. De ha elveszthetném az érzéseimet, az kifejezetten pozitív dolog lenne. Nem akarok szomorú lenni... Nem akarok örülni sem... Nem akarok végletek közt ingadozni folyton folyvást.

Az elmúlt napok csendes, szinte boldog közönye tökéletes volna. A nyugalom, mely körüllengi a szívem, és ha át nem is melegít, de meg sem éget...
Transzállapot, melyben félig a jövőben, félig a jelenben élve lebegek, nem gondolva a közeli vagy épp távoli múlt kellemes vagy kellemetlen eseményeire.

Újabb napló telt be, és még mindig nem vettem újat... Egyszerűen mindig elfelejtem... És a dobozt sem csináltam meg a naplóknak, amit pedig már olyan régóta tervezek. Egy doboz tele emlékekkel. Bezárnám oda őket, és nem nyitnám ki talán soha többé. De legalábbis addig biztosan nem, ameddig újabb naplót nem akarok belesüllyeszteni.

Tudjátok furcsa az élet... Néha felejteni akarunk. Ezen esetekben mindig ránktörnek az emlékek. Viszont amikor valami rendkívül fontosra próbálunk visszaemlékezni, a memóriánk cserben hagy... Milyen érdekesen kiszámíthatatlan az emberi agy...

Bár azt hiszem, nem is a nagy és fontos dolgok a valójában lényegesek. Felesleges események kusza egymásutánjában keresgélni a felsőbb jót. Miért? Mert nincs benne. Benne van viszont valaki bőrének elfeledettnek hitt illatában, egy tekintet mélységében, egy mosoly őszinte ragyogásában. Talán csak ezekre kéne emlékezni, nem a szavakra.

Mert a szavak hazudnak, örökkön-örökké. Az emberek nem őszinték, és ezzel a tulajdonságukkal fogják majd egyszer kiírtani magukat ebből a kárhozott világból. Pedig mennyi mindent mondhatnánk egymásnak, hogyha nem kéne attól rettegnünk - mégpedig folyton folyvást rettegnünk - hogy szavainkkal milyen hatást váltunk ki, vagy épp mennyire szolgáltatjuk ki magunkat a másik kénye-kedvének.

Mindehhez persze bizalom szükségeltetne, de a bizalom, a maga teljes valójában nem létezik, hisz' olyan rég eljátszották már az összeset... És még ha meg is találnánk önmagunkban a csíráját, és aprócska növényt is kezdenénk belőle nevelgetni (szeretettel locsolva)...
Előbb utóbb úgyis összetaposná egy másik ember.

Miért bántjuk egymást? Miért nem bízhatunk? Miért nem szeretünk? Miért...

Annyira felesleges minden kérdés... Csak újabbakat szülnek, válaszokat pedig sosem. Azok mind elvetélnek, vagy eleve holtan jönnek a világra.

És mégis, változást kívánok az elkövetkezendő évre, 2009-re. Több bizalmat, több szeretetet, és több őszinteséget. Ha ezt a hármat megkapom, valami szerencse folytán, a jövő ilyenkori bejegyzést egy boldogabb, és teljesebb ember írja majd. Hinni akarok ebben.

2009 az én évem lesz.

Kellemes ünnepeket!

A reményt adó délibáb a sivatagban
A tengerparton talpam alatt sercegő homok
A cukor a sütemény tetején
Egy mosoly ártatlansága egy kisgyerek arcán
Egy sóhaj egy mélyen elgondolkodtató könyv végéhez érve
A levegő, ami éltet
A víz, ami megnyugtat
A fény a mélysötét éjszakában
Kedves szavak egy kedves ismeretlentől, akitől pedig nem várhatsz el semmit
A zene furcsa, kába dallamai, amelyektől megborzong mindenem
Egy sós könnycsepp keserű íze a számban
A végtelen csillagos ég sötét gyönyörűsége egy nyári éjszakán
A szeretet boldogító illúziója egy olyan világban, melyben már semmi és senki nem igaz
Erős hit, mely kihúzhat minden gödörből
Félig gyümölcsös, félig virágos illat, egy parfüm könnyedsége a bőrömön
A repdeső pillangók valahol gyomortájékon
Egy film, mely egyszerre csal mosolyt az ajkaimra és könnyet a szemembe
A tökéletes béke csöndje
A tudás magabiztosságot adó illúziója
Egy naplemente fanyar gyönyörűsége egy hűvös tavaszi éjjelen
A meleg nyári eső koppanás a bőrömön, mikor mezítláb állok odakint, és csak nézem az eget
Egy cinkos mosoly egy barát szemében
Egy virág mulandó szépsége, lassú halálra ítélve egy vázában
A megnyugtató tudat, hogy semmi sem tart örökké. Az élet sem.
A fájdalom melyet a hasadban érzel egy hatalmas nevetés után.
A gombóc a torkodban, mikor elerednek a könnyeid

Ennyit jelent...ennyit jelentesz... ennyit jelentek... jelentünk... jelentenek...

Egy keserédes vágyálom, melyet ébren kell átélnem...

Valami ami sosem teljesül...


"Az olyan álmok melyek teljesülnek, nem is igazi álmok"

Hát igen. Ennyi. Ez az élet. A szeretet egy álom.

Pillanatok az örökkévalóságban. Néha elkapok egyet-egyet közülük. Olyankor olyan furcsa. Mintha hirtelen minden egyetlen komplex egészet alkotna, értelemmel, érzelemmel, és logikus válaszokkal a miértekre.

Habár nem is tudom. Minden olyan tompa, olyan nosztalgikus, és önismétlő. Mintha ez az egész egy hatalmas, örök körforgás volna, melynek csak most kezdem a részének érezni magam. Az egész olyan, majd meglátjuk feeling. Csak az zavar, hogy elfelejtettem új naplót venni...

De örülök is... Rámtört a szeretet. Jó érezni ezt... hogy még van szívem, még dobog, még szeret. Őket. Többnyire fel sem tűnik milyen fontosak, talán éppen azért mert minden egyes nap velem vannak. És borzasztóan hálás vagyok érte, hogy vannak. Hogy lehetnek.

Végülis, ha belegondolok, volt már ezerszer rosszabb is. Voltam már magányosabb, elhagyatottabb. Volt, hogy senkit sem szerettem. Tudom milyen. És ez most ezerszer jobb. Van kihez mennem, ha fáj a szívem... Van akit meghallgassak. Nem csak a csenddel beszélgetek. És ez jó. Ezt kell látnom, nem a rossz dolgokat...

Annyira jó, ha az embernek vannak barátai <3

Paid in Full by Sonata Arctica. Ők a legjobbak. <3