.-zaklatott-.

Érteni akarom, amit sosem értettem. Érteni akarom a miérteket és szeretni akarok őszintén és feltétel nélkül, mert tudom, hogy lehetséges, mert lehetségesnek kell lennie, hiszen aminek érezzük a hiányát az biztos, hogy létezik, nem?

Hiány tépi a szívemet, de nem ismerem a dolgot, amit hiányolok az életemből. Volt már néhány pillanat, amikor éreztem, de aztán mindről kiderült, hogy hamis illúzió volt csupán. De én az igazit akarom, azt, amelyik nem múlik el, amelyik itt marad, és az idő bebizonyítja, hogy kristályüveg és nem műanyag, amit a szívemben őrzök.

Félek, rettegek, hogy soha nem fogom megtudni, hogy milyen érzés, amikor igazán és feltétel nélküli szeretetben nézek valaki szemébe, és az ugyanúgy tekint vissza rám. Valahol a szívem mélyén tudom, hogy ez nem történhet meg, hogy az én sorsom az, hogy megtaláljam és megértsem mindennek az értelmét és boldog legyek.

Mindenki olyan magányos és mégsem megyünk oda a másikhoz egy egyszerű ölelésért. Miért nem tesszük? Miért ítéljük magunkat erre az önkéntes szürke szenvedésre? Mért nyomjuk el az Istentől és a Teremtéstől fakadó természetes érzéseinket? A szeretetre való vágyat, az összetartozás vágyát. Mért álltatjuk magunkat? Mit akarunk legyőzni az által, hogy hidegek leszünk? Vagy csak a félelmeinket próbáljuk mindezzel leplezni? A félelmet attól, hogy nem fogunk kelleni, hogy visszautasítanak minket és végül örök magány lesz kárhozott osztályrészünk? De hiszen akkor mindez egy újabb ördögi kör.

Azt akarom, hogy a világ kitörjön ebből és más legyen minden. Annyira szeretném, hogy egy másfajta jelenben élhessek, ahol az emberek máshogy állnak egymáshoz és a saját életükhöz. Minden olyan torz és korcs ezen a helyen ahol élünk.

Néha úgy érzem, hogy nincs már több remény, hogy soha többé nincs rá lehetőség, hogy valami igazit és szépet megőrizzünk az emberi értékekből. Félek, hogy minden a múlt semmijébe fog veszni idővel, mert néhány elborult, hatalomvágyó elmének érdeke, hogy mindannyian katatón némasága süppedjünk, és ne érezhessük többé a szeretet és összetartozás mindent átható erejét.

Félek, de nem hagy el a hitem, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb jönni fog valami, ami mindent megváltoztat majd és akkor azon a napon boldogan kelek majd fel reggel mert tudom hogy egy olyan világban indulok útnak amely szebb mint az, amelyikben álmaimban kóborolok.

Azt szeretném, hogy erős legyen a hitem és ki tudjak tartani, amíg felvirrad ez a csodálatos nap. Ott akarok lenni, amikor mindenki felébred ebből a sötét éjszakai lidércnyomásból, és ember az embert kézen fogva kivezeti magát a fénybe. Én is meg akarom fogni valakinek a kezét és őszintén mosolyogva kimondani a legszentebb szavakat, amelyeket időközben annyiszor bemocskoltak már.

Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogyan lennie kell, mert tudom, hogy a szakadék alja vészesen közeleg, és hogy a csonttörések és sebek begyógyulta után már fölfele fog vezetni az út. Csak ez a hit az, ami tovább hajt napról napra és éjszakáról éjszakára. Ez az, ami segít elviselni ezt a kegyetlen magányt, ez segít élni egy olyan világban ahol az emberek nagy részének szemén hályog feszül és nekem könnyekre kell ébrednem, mert az az átok sújt, hogy látok. Vagy ha nem, hát bolond vagyok.

Had legyen vége. Had legyen végre vége ennek az átkozott kornak.

Nem akarom, hogy a világ a 101-es szobában ébredjen egy napon...

Kitaláltok magatoknak mindenféle hülyeséget, amit aztán később művészi hobbiként aposztrofáltok.

Pedig ha nincs bennetek szenvedély az iránt, amit csináltok... Ha minden írásotokból, minden rajzotokból és festményetekből, az összes fotótokból csak az a halovány vágy üvölt a külvilág felé, hogy tetszeni akartok másoknak, akkor az Anyag sosem növi ki magát Alkotássá.

Ha nincs valódi szenvedély, valódi alkotni akarás a munka mögött, akkor az, amit csináltok - legyen bár bármily' esztétikus is - halott marad.

Merev, mozdulatlan marionett baba. Nincs benne érző, dobbanó szív, nincs benne halhatatlan lélek. Olyan lesz majd, mint egy kagylóhéj. Szomorú és üres.

Szomorú és üres, mint ez az átkozott év, ez az átkozott század...

Óh, emberek, mért nem értitek? Mért nem látjátok meg végre? Ne másnak akarjatok megfelelni... ne másnak akarjatok tetszeni! Az egyedüli mérték csakis a bennünk élő kép lehet önmagunkról... Ahhoz kéne igazodni.

Talán egyszer megértitek. Talán egyszer Ti is érezni fogjátok majd, hogy amiben nincs lélek, szenvedély és eredetiség, az HALOTT, legyen az akár alkotás, akár emberi lény.

Ennyit a bölcselkedésről

Önzök. Önzesz. Önzünk. Évezredek hosszú sora óta nem teszünk mást, csupán csak önzünk. Van aki beismeri,és van olyan is, aki nem. Vannak emberek, akik kiállnak és büszkén vállalják: önmagamért vagyok. És vannak olyanok, akik erkölcs, különböző elvek mögé bújva azt állítják: önzetlen vagyok. Önzetlen volna valaki, csupán mert szeret örömet szerezni másoknak, vagy mert kiáll valaki mellett? Első ránézésre alighanem mindenképp. De nézzük meg másodszorra is és tegyük fel az evidens kérdést: Miért? Miért teszi, miért tesszük? Az első válasz alighanem a szeretet, az erkölcsi nagyság, meg egyéb fennkölt maszlagok egyvelege lesz. Azonban a második válasz itt is eltérő. Elképzelhető, hogy azért teszünk önzetlen dolgokat, hogy szeretetet facsarjunk ki bizonyos emberekből? Egy-egy mosolyt, egy ölelést, elismerést, csupa olyan dolgot, melyből minél többet kapunk, annál többre vágyunk. Így válik az egész függőségé. S mindennek tekintetében nem állíthatjuk-e azt, hogy az úgynevezett önzetlen emberek semmivel sem különbek a társadalom által önző, gerinctelen féregnek titulált egyéneknél?

E sorok írója nem tudja eldönteni, fenti sorokban vajon mennyi az igaz s mennyi az elme önmegmentés céljából létrehozott torz képzete, abban viszont biztos, hogy a dolgok nem feketék és nem fehérek. Nincs eredendő jó, és nincs eredendő gonosz. Emberek vagyunk. Vétkezünk. Önzők vagyunk. Van, aki többet, van, aki kevesebbet, mindenki vérmérsékletének és előéletének megfelelő mennyiségűt. Nem vagyunk se jobbak se rosszabbak egymásnál. Egyek vagyunk, és együtt pusztulunk majd el egy (szép) napon, mikor eljön az idő. Hamvaink összekeverednek majd a szélben. És tudjátok mit? Akkor már ez az egész nem fog számítani. Nem kérdezi meg senki, jó voltál-e. Nem lesznek ördögök tüzes vaskemencékkel, és nem lesznek angyalok sem giccsesen aranyszínű szárnyakkal. Ebben több, mint biztos vagyok.

De mindezek tudatában, nem mindegy, hogy hogyan viselkedünk? Nem mindegy-e, hogy önzők vagyunk vagy sem, jók-e vagy rosszak, a társadalom szemében? Számít egyáltalán ez az egész egy szalmaszálnyit is?

A legjobb talán az volna, ha mindenki olyan lenne, amilyen lenni akar, és nem inzultálná a többieket azért, mert ők nem olyanok, mint ő. Nem lehetünk egyformák.Nem csak azért, mert ez lehetetlen, hanem azért is, mert nem volna jó. Unalmas volna. De ha mindez így van, miért vannak még mindig emberek, akik úgynevezett elvek zászlajai alatt igazságot akarnak szolgáltatni, dönteni jó és rossz között? Nem volna sokkal egyszerűbb és boldogabb, ha nem szólnánk bele egymás életébe, legyünk akár barátok, akár ellenségek, hanem csupán csak elfogadnánk, hogy mindenki úgy működik, és olyan eszmék szerint él, amilyenek szerint neki kényelmes?

Emberek, ne másszunk már bele a másik életébe...

Mint azt láthattátok, az utóbbi időkben volt egy kisebb szünet a blog életében, melynek oka nem kevesebb, s nem is több mint e sorok írójának lelki kavargása.

Egy előző bejegyzésemben említettem, hogy bevett szokásom "címkézni" a nyaraimat, az alapján, hogy melyik mire tanított, és milyen élményekkel szolgált számomra.
Ilyen szempontból ez az idei eléggé vegyesfelvágott volt, szóval még keresem a megfelelő címet. Addig is jöjjön egy kis szösszenet a mostanság bennem cikázó gondolatok tengeréből:

Az életről:

Az emberi élet a mindenséghez hasonlítva csupán csak anny mint a szemvillanás. Mindennek ellenére mégis - legalábbis számunkra - rengeteg dolog fér bele. Nevetés, könnyek, sötétségbe fényt gyújtó gondolatok. És mindezek mellett ott vannak a szabályok. Hasznosak és haszontalanok, s alighanem kijelenthető, hogy utóbbiak vannak többségben. Annyi minden van, amit csupán azért teszünk mert a társadalom és a világ elvárja tőlünk. És mindezt miért? Mert sok-sok évvel ezelőtt valakik megállapodtak ebben, azóta megszokták, és most képtelenek szakítani a hagyományokkal. Pedig az élet csupán egy játék, bölcsőtől sírig tartó. S ha már úgyis csak játék, és a végelszámolásnál nem azt veszik latba, hogy mennyire voltál illedelmes, mennyit kerestél, milyen ruhában jártál és kit szerettél, akkor mire föl akad fent mégis mindenki, ha valaki máshogy néz ki, máshogy beszél vagy máshogy érez mint a többiek? Miért van az, hogy az életet, amelyet akár élvezhetnénk is, elrontjuk a megszokás szülte előítéleteinkkel, mikor annyi lehetőség volna benne, ha nem vernénk bilincsbe saját magunkat?
De mire mindezt észrevesszük, talán már túl késő. Talán már túl sok pillanat rohant el, anélkül, hogy megéltük volna őket, és hálásak lettünk volna értük. Mert minden pillanat, minden másodperc, melyben levegőt veszünk, melyben szerethetünk... az összes egy-egy ajándék. Ingyen kapjuk, kérés nélkül, és azt kezdünk vele amit csak akarunk. Hát miért pocsékolnánk el? Mindennek ellenére mégis megtesszük, és mindemellett állítjuk, hogy értelmesebbek vagyunk az állatoknál, akik csupán az ösztöneiknek és vágyaiknak élve léteznek a világban, mondvacsinált szabályok nélkül. Tehát nem, nem vagyunk többek, jobbak az állatoknál (tisztelet a kivételnek.) Csupán lehetnénk azok, ha végre legyőznénk örök rabtartónkat - önmagunkat - és szabadon, szrányatbontva élnénk, és éreznénk egész életünkben.

A szerelemről:

A szerelem az élet egyik legnagyobb misztériuma. Érezni véljük, majd elmúlik, vagy épp olyannál találjuk meg, ahol eszünkbe sem jutott volna keresni azelőtt. Adhat örömet és fájdalmat, megnyugvást és kínzó idegességet, de egy biztos: nincs még egy olyan dolog a Földön, amely ilyen heves érzelmeket válthat ki az emberi lélek mélyén. S teszi mindezt úgy, hogy valójában sosem fedi fel mibenlétét. Tudósok állítják, hogy kémiai folyamat, endorfinról és feromonokról beszélnek, de aki egyszer is volt már szerelmes, annak a szíve üvöltve tiltakozik ezen elmélet ellen, hiszen ha nem is tudja, de érzi, hogy ez valami magasztosabb, valami sokkal régebbi és bonyolultabb, mintsem, hogy emberi logikával megfejteni lehetne. Talán nem is kell megfejteni. Talán éppen ezért nem érezzük sosem unalmasnak. Ezért nem jelentheti ki soha senki, hogy "Igen, én ismerem a szerelmet." Nem jelentheti ki, mert a káprázatot nem lehet kiismerni. Ha ezerszer jön, ezerszer lesz másféle, és Te sosem fogod megtudni, az ezer közül vajon melyik is volt az igazi, a nagybetűs. De nem is kell tudnnod, hisz a maga módján minegyik igazi - hiszen attól, hogy a nagyi palacsintájának más íze van, mint annak amit egy elegáns étteremben, vagy a strandon eszel, még mindhárom palacsinta marad. Bár hasonlóak ugyan az összetevőik, mégis akad köztük eltérés, a minőségben, mennyiségben és arányokban. Ezen analógia alapján tehát nem jelenthető ki, hogy egyik szerelem jobb mint a másik. Nem jobb, nem rosszabb. Csak más (és félreértés ne essék, én most az érzésről beszélek, nem a gyakorlati kapcsolatról, amelynek minősége már jóval könnyebben meghatározható dolog.)

De végül is, mindez teljesen mindegy. Mindegy, hogy kémia és ösztönök játéka, vagy megfejthetetlen káprázat, esetleg csupán fejben létező illúzió. Szeretni kell. Muszáj. Másképp nem érdemes. Másképp nem lehet.

Érdekes dolgokat látni (mostanság is) a világban. Oké, értem én nagy a válság, de azért mindent erre sem lehet ráfogni. Nevezzük nevén a dolgot: mindenki panaszkodik, hogy nincs pénze. Ezt, persze mint együtt érző emberi lény még meg is értem, és sajnálom is a munkás bácsit, aki lehúzott húsz évet a csavargyárban, de most kirúgták a leépítések miatt, és azon gondolkozik, miből lesz holnap a vacsora. Viszont a sok síró-rívó között találni másfélét is.

Ugyebár engem személy szerint érdekelnek a művészetek, érthető hát, hogy elég sokszor megfordulok ilyesféle lapokon, esetlegesen YouTube-on is bele-belebotlok ilyen, művészekről, és művészetükről készült videókba.

Na már most, fent említett fórumokon egyik másik magát művésznek nevező ember (?) is pont ugyanígy sír, mint a csavargyári munkás bácsi, hogy neki bizony nincs mit ennie. Oké. Ilyenkor a naiv riporter (videóknál) illetve látogató, kommentelő (oldalakon) sajnálkozva megjegyzi, hogy hát igen, manapság olyan nehéz állást találni, meg annyi fizetést összeszedni, amiből meglesz a napi betevő, meg a gázszámla, és még a vásznat, festéket meg az efféle művészeti kellékeket is fedezi.

És, kérem szépen, itt jön az oltári nagy pofára esés. Művészünk sértett arccal, illetőleg heves billentyűcsapkodással kikéri magának a fenti mondatot. Még hogy munka? Miért is keresne egyáltalán munkát? Hisz ő Művész. Neki a művészetéből kell(ene) megélnie, és egyébként is az ő felettébb művészi elvei nem engednék meg, hogy elmenjen krumplit sütni a McDonald’s-ba, havi hetvenezer magyar forintért.

Véleményem szerint az effajta ember nem művész, hanem ügyeskedő csatornapatkány, aki még mikor volt mit ennie is csak azért művészkedett, mert azzal különösebb energia-befektetés nélkül lehet(ett) pénzt keresni. Az efféléknek csak szimplán derogál a munka.

A másik kedvencem az a fotós, aki szintén fenti dolgokon kesereg, miközben egy 360 ezres fényképezőgéppel, plusz ehhez tartozó objektívekkel van tele otthon a sufni. De neki nincs pénze ételre, mivel nem megy el dolgozni, még akkor sem, ha kapna állást, mert ő Művész.

Félreértés ne essék, a fenti kis szösszenettel nem a művészet és az érte járó pénz létjogosultságát akartam kétségbe vonni. Csupán arra akartam rávilágítani, hogy a mai magyar (és nemzetközi) helyzetben nem nagyon van olyan ember, (leszámítva a lottónyerteseket, politikusokat és a segélyen és vérszíváson élő többségi kisebbség népes táborát) aki valós munka nélkül meg tudna élni. És talán ezt nem ártana tudomásul venni pár(ezer) embernek sem, legyenek akár Művészek akár szimplán csak amolyan mezei munkakerülők.

Az egész múlt hét olyan groteszkül meseszerűnek hat így, a napok távlatából. Nemrég még egészen élénk volt minden, mára pedig az egész átcsúszott egy furcsa álomból való felébredés édes melankóliájába, és mind emellé még arra is rá kellett ébrednem, hogy talán nem ártana a dolgot mélyebb kontextusaiban (is) elemezni.

Persze könnyen elképzelhető, hogy bármiféle elemezgetéssel csak ronthatok az élmények és emlékek pazarlóan élénk színvilágán, de sebaj, egyszer úgyis fel kell nőni. És ha már megbékéltem a fenti mondat tagadhatatlan igazságával, elismerhetem, hogy azt a jelenséget, amelyre valamelyik félálomban töltött éjszakámon csak a ’társadalmi gerincsérv’ kifejezést tudtam használni, kétség kívül magunkkal vittük több száz kilométerre is, hogy aztán ott is megkeserítse fiatal életünket.

Hogy mit értek ez alatt? Nos, vegyük csak sorra, mi több, nézzük meg a történteket a külső szemlélő szemszögéből, így talán jobban láthatóvá téve azt, amit e sorok írója láttatni szeretne. Tehát, adott úgy kilencven fiatal, tomboló hormonokkal, a tilos, ámde csábító dolgokra való leküzdhetetlen vággyal, a magukkal hurcolt társadalmi diliflepnivel, és mindehhez kellő szabadsággal, idővel, és lehetőséggel. A képlet önmagában még nem volna veszélyes, hisz nemzedékek nőttek fel így, azonban csakúgy, mint a kémiában, itt sem árt (ott volna) odafigyelni az arányokra, hiszen ha csak az egyik összetevőből is túl sok, vagy túl kevés kerül az elegybe, akár halálos dózisú is lehet ez az édes méreg.

És vala! Ha nem is halálos, de arra mindenképp elég, hogy egy ember kórházba, többek pedig nem sok híján börtönbe kerüljenek. Mindezt pedig miért?

Egyikük csak ki akart törni a társadalom, és a környezete ráhúzott skatulyájából, be akart állni a sorba, egy csapat tagja szeretett volna lenni, és mindezért bármire képes lett volna. A szomorú csak az, hogyha az emberek egy picit másképp működnének, kicsit elfogadóbbak volnának, akkor talán fent említett személynek sem kellett volna olyan dolgokhoz folyamodnia a beilleszkedés érdekében, amelyekkel (tudatosan?) az életét veszélyezteti. Persze jogos a felhördülés, miszerint akadt volna jobb módja is önmaga elfogadtatásának, (mi több, ennél szinte csak jobb módja lett volna) de ugyan honnan tudhatjuk, hogy volt-e, aki elmondja neki mindezt? Hisz nem épp arról volt szó az előbb, hogy a szóban forgó személy olyan egyedül volt, hogy bármit megadott volna azért, hogy valaki befogadja, urambocsá szeresse? És azért valljuk be, egy ekkora terhet kevesen tudnak csak elviselni, nem kárhoztathatjuk azért, mert ő nem volt erre képes. Az egyetlen, amit kárhoztathatunk, az embertömegek nemtörődömsége, az önzőség, mely a legtöbbeket megakadályozza abban, hogy segíteni próbáljon, ha látja, hogy valaki kezd elsüllyedni ebben az életnek nevezett feketelyukban. Reméljük, az eset szereplői levonták a megfelelő tanulságokat.

Na de, van itt még valami. Ne feledkezzünk el, a kis híján börtönlakókká avanzsálódott csoportosulásról sem, aki több szabályt, több alkotmányban foglalt és morális törvényt megsértve úgy gondolták, hogy minden körülmények között jár nekik az illegális szerek okozta bódulat. Mint később kiderült, rosszul hitték. Azonban nem árt azon sem elgondolkozni, hogy korunk fiatalja miért veszi kezébe azt a bizonyos első szál füves cigit. A válasz, amit erre a legtöbben élből rávágnának az, hogy az illető szimplán hülye. De vajon ilyen egyszerű ez? Okolható ilyesmiért kizárólagosan az emberi butaság? Nos, talán részben igen. Részben viszont figyelembe kell vennünk a közösség húzóerejét, – ami be kell valljuk, nem kis dolog – és azt a tényt, miszerint ebben a világban sajnos nem csoda, ha valaki színes álmokba akar menekülni a valóság szürke betonfalai elől.

Én, aki csupán afféle szemtanúja voltam az eseményeknek, és a közösségromboló utóhatásaiknak, [Mivel, hogy tévedés ne essék, igenis voltak utóhatások. Naivan lefojtatott tanári razziázás, gerinctelen egymásra mutogatás, ebből következően pedig olyan emberek már-már már meghurcolásnak minősíthető megbüntetése, akik pedig jóval kisebb kihágást követtek el, mint a fentebb kifejtett esetekben szereplők. (Ez egyébként szerény véleményem szerint nagyban aláássa a tanári igazságszolgáltatás objektivitásáról alkotott álomképet.) és még sorolhatnám.] nem tudom teljesen tökéletesen megítélni a helyzetet. Azt viszont mindenesetre elmondhatom, hogy a dolgok felületi kezelése sosem vezet hosszú távú javuláshoz, legfeljebb pillanatnyilag javít a problémán. Olyan ez, mintha az elüszkösödött sebre ragtapaszt tennénk. Talán nem látjuk tőle egy darabig az egyre gennyesebbé váló sérülést, de attól az még létezni fog. (Persze félreértés ne essék, a történtekben szereplőket én is elítélem egy bizonyos szinten, azt viszont fenntartom, hogy nem olyan fekete-fehér dolog ez, mint ahogy azt egyes állítják.)

Nem tudom, hogy Ti, kedves olvasók, hogy vagytok ezzel, de szerintem a maradandó javuláshoz a már sokat emlegetett társadalmi változásra volna szükség, ami pedig még mindig csak egy balzsamos rózsaszín leányálom.

"...de sokkal fontosabb, hogy mit látok a tükrében. Minél inkább hasonlít arra akit az én tükrömben látok, annál nagyobb lesz a megértés, és egyfajta kötődés alakul ki. Hogy ebből a kötődésből hogy lesznek érzelmek? Valószínűleg saját magunk eltorzult képét látjuk benne..."

/ Uw - Chaotic Beauty /

Tükrök. Vagy inkább csak tükörszilánkok? Érzések és kapcsolatok hálója, újabb léleknihil, ezesetben talán zöldes... Elképzelhető, hogy az ok, amiért olyan őrült módon hajszoljuk a szeretetet, nem más, mint az önmagunk megimserésére való vágy? Azért kötődünk az emberekhez, mert önmagunkat keressük bennük?

Elvégre egy a sorsunk, mindannyiunknak. Ugyanolyan lelkek vagyunk bezárva többé-kevésbé ugyanolyan romlandó porhüvelyekbe... Megközelítőleg ugyanazon dolgoktól érzünk fájdalmat és örömöt... ugyanazon dolgokért áztatjuk sós könnyeinkkel bőrünk, és ugyanazon okokért nevetünk szívből, igazán... És mégis, mindezzel együtt sincs belőlünk két teljesen egyforma... Szinte hihetetlen, hogy a véletlen, a sors, vagy netán Isten ennyiféle színes kombinációt hozott létre ezen a számunkra hatalmas, mindenséghez mégis oly' aprócska helyen... Egyformák vagyunk, és mégis különbözőek.

S mindezzel együtt nem ismerjük még magunkat sem, mégis folyamatosan meg akarunk ismerni, mi több, szeretni akarunk másokat. Furcsák vagyunk. S ezen furcsaság tekintetében alighanem elképzelhető, hogy ez az egész bolond játék, amit életnek nevezünk, nem más, mint próbálkozás az önmagunkhoz való közelebb kerülésre.

Mégpedig szörnyen önző próbálkozás, ha figyelembe vesszük, hogy aki nem ismeri magát (márpedig ugyan ki az, akiről maximálisan elmondhatjuk ezt?) az hogyan is ismerhetne, urambocsá szerethetne valaki mást anélkül, hogy összetörné az illető szívét? 

Ezzel pedig be is zárul ez a talán ördögi körként is aposztrofálható furcsa kis paradoxon (ismerni akarjuk magunkat, ezért meg akarunk ismerni másokat, hátha ezzel közelebb jutunk a célhoz, ámde nem ismerhetünk addig valaki mást, amíg magunkat nem ismerjük.) És hogy mi a vége?

Senki nem ismer senkit. Szép kis dolog. De vajon mi a megoldás? És milyen szerepet játszik mindebben a szeretet, ami elképzelhető, hogy csupán egy kémiai folyamatok keltette bájos kis illúzió?

Igen, azt mondom illúzió, mert ha feltételezzük, hogy nem ismerjük se magunkat, se egymást, akkor mégis hogy szerethetnénk magunkat, vagy akár egymást?

Bárhogy is, az illúzió elég jól működhet, elnézve a booldogan andalgó szerelmespárok számát. Persze ezen szerelmek tartósságáról is el lehetne filózni, de az már egy másik post. Na de, visszatérve az eredeti témára: tegyük fel, hogy a fenti agyömleny egy része teljes hülyeség, vagy ha nem is hülyeség, de nem ez a legmélyebb indoka annak, hogy meg akarunk ismerni másokat. Csak annyit tartsunk fent a teóriából, miszerint nem ismerjük se magunkat, se egymást (mert ez tény és nincs vita.) Azonban ha a fentiek nem szolgálnak válasszal akkor vajon mi az, ami igen? Miért akarunk másokat megismerni?

Az egész olyan egyszerű volna, hogy az ember társas lény, ezért logikus, hogy vágyik a társaságra? De annak tükrében, hogy milyen bonyolult is az emberi lélek (bizonyítottan az!) ez mégis csak kissé túl egyszerű megoldás volna, nemde? De igen.Tehát ezt a lehetőséget alighanem jobb, ha elvetjük. Nézzük, mi van még.

Van egy afféle romantikus elképzelés is (talán az ókori görögök fogalmazták meg?), hogy a világ kezdetén minden egy egész volt, majd ezek az egészek szétszakadtak, és azóta is egymást keresik a világban. A másik felünket keresnénk tehát? De mégis honnan fogjuk tudni, ha megtaláltuk? Elvégre biztos nem lesz a homlokára írva... se egyéb helyre. És ugyan honnan tudhatnánk, hogy ő a másik felünk, ha egyszer nem ismerjük őt, mivel nem ismerjük magunkat?

Mindig ezek a problémák... Ismerni magunkat...megismerni magunkat, mégpedig nem valaki máson keresztül. Tehát ez volna a megoldás,ami egy csapásra megoldaná gondjainkat, és jobb emberré tenne bennünket, továbbá többeket megmentene a szívszilánkok szőnyeg alá söpörgetésétől.

Igen, így alighanem jó lenne. Nem lenne szükség teóriákra, se semmi egyébre. Nem maradna más, csak a szeretet meg a boldogság... De ez (sajnos?) alighanem egy hosszú út mindenki számára, és mindemellett szörnyű kevés ember van, aki egyáltalán felismeri, hogy erre kéne menni, és ha fel is ismeri, rálép az útra.

Maradnak tehát a szívszilánkok és a vérvörös nihil? Vagy...

...Vagy hozzá elég bátor?

Ember, mért-vagy-tirpák?

Néha úgy érzem, hogy a társadalom, amiben élünk, amiben élni kényszerülünk, valóban megérdemelné, hogy hatalmas füst és hangeffektek kiséretében felrobbanjon és kilehelje azt az érzelmekre képtelen lelkét.

Nem vagyok képben, ami a nemzetközi viszonyokat illeti, de talán elég lesz kedves kis hazánk is, mint az elemzés helyszíne. Nos, csak hogy ne bonyolítsuk túl helyzetünknet, vegyünk egy átlagosnak mondható munkanapot, pontosabban szólva tanítási napot egy gimnazista diák életében, aki nyitott szemmel jár a világban.

Delikvensünk pontban hatkor ébred, álmosan, kócosan kikecmereg az ágyból, és péntek lévén megpróbálja összeszedni fogyóban lévő életerejének utolsó cseppjeit. Bár tudja, hogy nem túl egészséges, de elkortyolgatja tejeskávéját, majd felöltözik, megmosakszik és emberszerűvé maszkírozza magát a hálószobatükör előtt, elvégre mégsem volna jó, ha a buszon vagy az iskolában megijednének tőle a szembejövők. Miután ezzel végzett, minden lelkesedés nélkül felül a buszra/hévre/villamosra (tetszőlegesen kiválasztható, hogy melyikre) és elzötykölődik a gyűlölt vagy ritkábban kedvelt tanintézmény felé.

Mivel, mint azt már említettem volt, delikvensünk nyitott szemmel jár s kel a világban, nyitottan és érdeklődően arra. Épp ezért körbepillant az őt szállító tömegközlekedési eszközön, vajon kikkel is van időlegesen összezárva? Kicsit odébb az egyik ablaknál két bájos, hidrogénszőke leányzó üldögél, ölükben rózsaszín táskával, amiről egy kedves, fehér kiscica néz a delikvens irányába. A két szöszi épp arról beszélget, melyiküknek mennyire égeti el hidrogénezett tincseit a hajvasaló, továbbá megállapodnak abban is, hogy délután elugranak keresni egy új műkörmöst.

Delikvensünk felvonja ugyan a szemöldökét, de tekintve, hogy széles látókörű, toleráns, valamint hogy le kell szálljon az őt szállító járműről, inkább hallgat. Az ébredéskor jelentkezett érdektelenségbe visszasülyedve lépi át az iskola kapuját, és megy végig sokszázadszorra a megszokott folyosókon.

Az egyik közepén figyelmetlenségből kishíján nekiütközik egy párocskának, melynek tagjai önfeledten nyomják le nyelvüket egymás torkán, mit sem törődve a kínos mosolyba torzuló tekintetekkel, melyek kereszttüzében épp magánéletüket élik.

Hősünk végül balesetmentesen éri el osztálytermének ajtaját, melyben az osztály két 'rajcsávója' éppen élénk eszmecserét tart a hétvégén 'jól meghúzott' továbbá 'seggrészeg' hölgyeményekről, akiknek a nevére ugyan már nem, de oboatechnikájukra még annál élénkebben emlékeznek. Ha kicsit beljebb lépünk,végigtekinthetünk az osztály többi részén is. Az ablakban két talpig feketébe öltözött emos lány üldögél, csuklóikon feltűnően sok a karkötő.

Kicsit arrébb, némi mosógépfrekvenciás zene kíséretében a partiarcok népes klikkje tárgyalja a másnap esedékes, őrült nagynak igérkező bulit, na meg azt, hogy ki milyen disznómód fog berúgni, és egyebeket csinálni a közeli diszkó stroboszkóp keltette fényei közt.

A terem másik végében csendesebb emberek üldögélnek, kezükben ilyen-olyan könyvekkel. Olvasgatnak, alig szólnak egymáshoz. Hősünk talán még velük tud a leginkább együtt érezni - valahogy neki sem lenne kedve beszélgetni, vagy egyáltalán ebben a világban létezni, fentieket látván.

A következő órák nem tartogatnak túl sok izgalmat. Mind lélekölően unalmas, de sajnos muszáj hajtani, hisz' Állambácsi, nem akarván, hogy államilag támogatott egyetemi karokra kerüljön a diákság, olyan magasra teszi a mércét, hogy azt csak az tudja megütni, aki végképp stréberré avanzsál. Táncoló idegek harca a fejben.

Miután delikvensünk lehúzta az aznapi nyolc órát, fáradtan indul haza, ugyanazon az úton, melyen reggel - szintén fáradtan - az iskolába érkezett. Útján találkozik országunk többségi kisebbségének néhány intellektüel tagjával is, akik erélyesen felszólítják arra, hogy adja át nekik pénzét, telefonját. Hősünk - s ezúttal tényleg találó a hős megnevezés - hazáig rohan, s mikor végre magára zárta az ajtót, idegesen leselkedik az ablakon: nem jöttek utána?

Azt követően, hogy többé kevésbé megnyugodott, lerogy a szobájában lévő forgósszékre, bekapcsolja számítógépét, majd mikor az végre betöltött, megnézi az MSN-es partnerlistát. Szivecskék, láwcsik és szercsik záporoznak mindenfelől, alig öt perc alatt elvéve delikvensünk kedvét a kommunikáció ezen formájától. Ehelyett úgy dönt, szörfözik egy kicsit inkább a neten, hátha talál valami érdekeset. Az eredmény azonban hervasztó. Közösségi oldalak ismerős-gyűjtő emberei, nevük mellett hatalmas számokkal, érzelmes(nek szánt), ámde tehetségtelen verspróbálkozások a százezredik géportálos személyesoldalon, majd végül a megállapítás, miszerint a Tömegember nevű fajta ellepte a világot.

Ámde hősünk nem adja fel, tovább kutatja az egyedi gondolatokat, ezért bekapcsolja a televíziót, gyorsan végigszalad a csatornákon, de miután csalódottan konstantálja, hogy csupán Józsi Barát és Mónika próbálja megoldani a fogatlan és egyben agyatlan emberek problémáit, inkább lekapcsolja a zajongó fekete dobozt. Néhány percig békés csend honol a lakásban, azonban nemsokára hazaérnek a szülők.

Kezdődik a mindennapi vita a szoba állapotáról, az el nem mosogatott edényekről, és minden egyéb huszadrangú dolgoról, amelyről tulajdonképpen felesleges volna vitatkozni, a szülők azonban mégis megteszik, csupán csak azért, mert fáradtak, és mert nem akarják, hogy bűntudatuk legyen azért, mert ők nem nevelik a gyereküket. Tehát a nyaggatás kényszer-szülte megoldás. Miután a szóban forgó "gyerek" megkapta az aznapi fejmosást, leül tanulni, majd mikor ezzel is végzett, és végképp nincs mit csinálnia, leemel egy könyvet a polcról, és olvasni kezd.

A nap folyamán most először érzi úgy, hogy némi értelemre talált, és ennek szellemében folytatja tovább az olvasást, egészen estig, amikor is fürdeni kell, előkészíteni a másnapi cuccait, és végül lefeküdni aludni. Delikvensünk az ágyban még végiggondolja a nap eseményeit, és megállapítja, hogy bolond világban élünk, olyan emberekkel körülvéve, akiknek szemernyi önálló gondolatuk sincs, és a fejüket csak arra használják, hogy minél jobban designolt hajukat mutogathassák rajta, ahogyan azt a tömegmanipuláló médiában is láthatják. Ámde a kiút még szörnyen távoli.

A változásig még sok - sok fentebb leírt napnak kell eltelnie, s nem is olyan biztos, hogy érdemes rá egyáltalán várni. E sorok írója nem feltételezi magáról, hogy ő sokkal különb mint a többiek (bár úgy érzi, hogy azért egy kicsit még is) vagy azt, hogy ő tévedhetetlen és befolyásolhatatlan. Csupán csak fájlalja, hogy neki, és történetünk kedves hősének ebben a társas magányban kell leélnie egyébként boldognak szánt kamaszéveit, azon egyetlen, aprócska, ámde annál fontosabb tény miatt, miszerint képes gondolatok előállítására. Vajon merre járnak a normális emberek?

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.

Még mindig olyan szokatlan. Az egész mintha csak valami furcsa álom lenne.
Mindenütt reménytelenség honol, tudom, hogy csüggednem kéne, de egy furcsa kis hang a fejemben azt mondja, hogy minden rendben lesz. Nem tudom, ő többet tud-e mint én, vagy csak védeni próbál, de bárhogy is, megnyugtató.

Minden mesének van tanulsága. Az enyémnek is. Ennek a régóta tartó, hosszú mesének is van, melyre persze nem volt elég rátalálni, meg kellett érteni, át kellett érezni. Talán csak most kezd letisztulni minden, annak ellenére, hogy a legtöbb miért még mindig válasz nélkül lebeg a levegőben.

De lehet, hogy csupán csak az emberi természet, és a velejáró butaság követel folyton válaszokat. Lehet, hogy vannak bizonyos tények, melyeket nem érdemes megkérdőjelezni. Legalábbis egy barátom sosem teszi, és láthatóan egész jól boldogul. Talán ezt kéne tennem. Na de, mi van akkor, ha a kérdések feltevése létem, és emberi természetem alapköve?

Amióta az eszemet tudom, mindig a miértek érdekeltek. Mindig érteni akartam, belátni a dolgok mögé, hogy átérezhessem a működésüket.
Egyáltalán nem egyszerű dolog. Sok könnyel és vérrel jár. Márpedig, ki szeretné a könnyeket, és a vért, még ha oly' kitűnő vállakat is áztathat vele, mint amilyeneket én? Méghozzá szám szerint legalább négyet. (Ez alatt négy ember egy-egy vállát értem, nem pedig két ember mindkét vállát. Csak a mihez tartás végett...)

Sőt, még az is megeshet, hogy ennél a négynél is többet. És mindennek ellenére, én még mindig olyan szörnyen hálátlan vagyok az élet felé. Minden csak önzés, és önámítás. Vehetném másképp az egészet. És tudnám is. Ha azt mondom, hogy nem tudnám, akkor csak kifogásokat keresek. Mert mindent lehet, csak akarni kell.

A titok talán abban rejlik, hogy sokszor az ember önmaga sem tudja, hogy mit akar. Talán én sem tudom mit akarok. Vagy ha tudom is, elképzelhető, hogy nem vagyok biztos a következményeiben, és ezáltal már nem is akarom igazából.

De még mindezek után sem érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem magamtól, az élettől, vagy akár bárki mástól. Hiszen olyan szörnyű, sekélyes és érzelemmentes világot élünk. A fiatalság élete egyáltalán nem könnyű. Nagyon nehéz megtalálni a helyes utat. Főleg úgy, hogy az individuum helyes útja, nem mindig a többség helyesnek vélt útja. Sőt, manapság egyáltalán nem az! Talán hirtelen a most következő témaváltás, de a mai nap folyamán rengeteget foglalkoztattak a lejjebb leírtak, és azok köze az én személyes problémáimhoz. Elképzelhető, hogy zavarosnak hat, de had fejtsem ki, hátha a végére megérti a mélyen tisztelt olvasó. Nos:

Az emberek nem látják be, hogy mennyire sekélyes, és elrontott világban kell felnőnie egy mai gyereknek, aki mindenütt - az iskolában, az óvódában, sőt még a saját otthonában is - azt látja, hogy az élet elsődleges célja a népszerűséghajhászás. Bőven elég felmenni egy közösségi oldalra, ahol a 13-14 éves kislányok versenyt űznek abból, hogy kinek van több ismerőse. Nem az számít, valójában ismered-e az illetőt, akit bejelölsz. Nincsenek személyek. Számok vannak. Számok nevek mellett, számok melyek azt mutatják, ki milyen népszerű ebben a furcsa kis világban.
Vagy, ha továbbmegy az ember, és netán arra vetemedik, hogy bekapcsolja a tévét? Onnan is dől ez az életnek és céljainak nevezett szemét. Győzike ugrál egy zebra mellett, mint valami elfuserált majom, és tudtán kívül hírdeti a fiatalságnak: "Nézzetek rám... Ha elég hülyék vagytok, Ti is híresek lehettek, és sok pénzetek lehet majd."

Persze őt, személyszerint még utálni sem lehet érte, sőt, én megkockáztatom, hogy egyáltalán nincs tudatában ennek az egésznek. A tévés szerkesztőket, a pénzembereket kell gyűlölni, de őket aztán szívből! A szent profit érdekében még a lelküket is eladnák - és meg is teszik. Eladják a lelküket a pénznek, az egyetlen istennek, melyet képesek elismerni. Feltehető a kérdés: mennyiben mondható faustinak ez a viszony? És meddig megy még mindez?

Mikor mondja a társadalom gondolkodó rétege azt, hogy nem?! Hogy nem kell, hogy tovább mérgezzék a fiatalokat és időseket? Hogy nem kell ez az egész álságos világ, melybe belekényszerítik ezt a szerencsétlen társadalmat?

Emberek! Mikor mondunk végre nemet?

Ha megtennénk, talán a jövő generációjának/generációinak már nem lennének hozzám hasonló problémái. Nem kéne feltenniük a kérdést, helyes úton lépdelnek-e? Nem kéne úgy érezniük, hogy furcsa álomban járnak, mert nem kéne letérniük a társadalom által megszabott útról, egy jóval magányosabbra cserélve azt. Nem kéne egyedül lenniük azoknak, akik úgy érzik, az ember többre hivatott, mint a manapság elfogadott normák és élet. Ugyanis, ha napjainkban valaki nemet mond, és úgy dönt a saját útját járja, az bizonyos mértékben társadalmi kirekesztettséggel jár, kinél jobban, kinél kevésbé. A kirekesztettség pedig magányt szül, a magány pedig könnyeket, a könnyek pedig szomorú, és reménytelen embereket.