Part 1 (avagy a 2009 márciusi bejegyzés)

Part 2:

Levegőt vesz. Kifújja. Több mint egy hónapja már, hogy képtelen vagyok összehozni egy tisztességes, épkézláb bejegyzést. Csak hülye szösszenetek meg versek, amik nem is igazán rögzítenek semmit erről a groteszk porhüvelybe zárt lélekről.

Pedig elsődlegesen mégis csak ez volna a blog célja, hogy mikor egy év múlva visszaolvasom, teljesen bele tudjam magam élni az akkori állapotba, és ezáltal egy kicsit utazhassak az időben, ha már más módja nincs a dolognak.

Azt hittem, sosem fogok visszatérni erre a tengerpartra. Hittem, hogy nem fogja már érezni a lábam a homokot, hogy nem látom többé a valaha itt eltöltött idő történéseinek szilánkos darabkáit. Boldogan, erősen és reménytelin mentem innen. Tele voltam reményekkel, felfedeznivalók édes ködképeivel, na meg persze valami szerelemnek képzelt érzés mézes balzsamával.

Repültek a napok, hittem és vallottam, hogy amit teszek, és ahogyan teszem az jó, és hogy így kell, legyen most már mindörökké.

Nem is tudtam, mekkorát tévedek.

Nem változtatnék meg semmit a múltból, nem tenném meg nem történté az elmúlt kicsit több mint egy év eseményeit, mert ma már belátom, kellettek ahhoz, hogy belássak néhány súlyos és fontos dolgot az életről.

Az okosok azt mondják, hogy a tudás felszabadít. Ez így egész jól hangzik, nemde? Tulajdonképp nincs is ezzel a kijelentéssel semmi baj, csak az emberek általában elfelejtik azt az apróságot, hogy mikor a transzmutáció végbemegy és a gondolatok masszája tudássá mélyül, akkor megérkezik a képbe egy másik örök igazság is, mégpedig a következő: csak az igazán szabad, akinek már nincs mit veszítenie.

Remek dolog a tudás, csak épp nem azon az áron, hogy a lélek kegyetlenül kiég tőle. Hogy ez a fásult, kihunyt lelkesedés csak átmeneti-e, arról fogalmam sincs, de mindenestre kellően tartós ahhoz, hogy az addig felépített kedves kis érzelmi kártyavárakat felborogassa az ember életében (már ha persze azok nem voltak szeretettel, vagy valami hasonló ragasztóanyaggal megerősítve). Arra kellett ráébrednem, hogy az enyémek ronda nagy többségénél hiányzott a ragasztó. Persze így is megmaradt néhány, meg egy-kettőnek a talapzata.

Mindenesetre, most újból itt állok lelkem végtelenhosszú tengerpartján, hallgatva a múlt morajlását és a jövő szirénzenéjét. Bár hittem, hogy örökre elszakadhatok az itteni naplementéktől, mint azt már említettem, súlyosan tévedtem. Vissza kellett térnem a válaszokért, meg persze azokból is, hogy a kiégés sebei talán csak itt gyógyulhatnak be valamelyest, már ha egyáltalán van esélyük begyógyulni.

Végső soron nincs mit tenni, nem maradt más, csak a várakozás. Csendben, meghúzódva és minél kevesebb energiát felemésztve, erőt gyűjtve arra, hogy mikor eljön az új lehetőség, újult erővel vághassak majd neki az ismeretlennek.

Addig is, gondolatok, pihenés és álmodozás újból a tengerparton. Újból Itthon.

Ha tudnád, hogyan fáj, hogy
Nélkülem múlsz el életem
Végtelenhosszú örökmostban...
De csitt, csak még egy utolsó pillanatig

S egy napon ráébredtél, hogy az életed már nem a tiéd, s a tükörben mosolygó arc már nem a sajátod. Eltemettél mindent, a tengerpart bús mezején, vállaltad, hogy felnősz az életedhez. Lásd hát, ki lettél. Ember. Az vagy, aki sosem akartál lenni. Ember vagy. Élj vele együtt ma, s pusztulj bele holnap. Ember lettél. És már nincs visszaút halott gyerekkorod balzsamos tündérálmaihoz. Hídjaid felégtek mögötted, s te futsz és futsz, meg nem állva, menekülve a halál felé, hogy végre megszabadítson. De az még a messzeség. Élsz. Élek. Élünk, és haldoklunk, minden egyes múló másodpercünkben, még nagyon sokáig.

De vannak még kósza napsugarak a zivataros égen - a felhők fölül kandikálnak elő. Egyszer majd odavisz utunk, s akit kell még látnunk, látni fogjuk. Addig is maradsz, maradunk: hazug viaszbábok egy cirkusz végtelen előadásán, melynek címe: Élet.

Játssz hát, sok sikert hozzá

_________________________

Jah, amúgy a pluszkérdés. Ha megválaszolod, veszek neked csokit. Vagy nem.
Tehát: Mért nem vagyok én normális, jófej ember? És ebből következőleg mért vagyok magába zárkózó, megkeseredett picsa?

Music:   Jesus on Extasy _ Assassinate me (KMFDM rmx)  /kritika/
The Ark _ The Homecomer   /tengerpart/

Gyönyörű kis metafora fogalmazódott meg bennem, azzal kapcsolatban, hogy mit is akarok ma idevésni, de hát egyeseknek mindig bele kell rondítani mindenbe ^^ . Na de sebaj. Narrátorral megállapodtunk egy kompromisszumos megoldásban, miszerint az elkövetkezendő néhány sorban majd egy kicsit az emberek torkának eresztem őcinikusságát, utána pedig majd leírom azt is, amit elterveztem. Hjaj, de fáj.

N. on.

Néha kissé frusztráló tud lenni, hogy olyan emberek nyúlnak komoly témákhoz, akik rohadtul nem tudnak semmit róluk, és ezt még készségesen be is ismerik. Most komolyan... hogy a francba tudna egy Birka nyilatkozni arról, hogy mi lenne a legjobb a vadakat terelő juhász, neadjisten a szabad emberek életében, ha még soha a büdös életben nem volt a kerítésen kívül, és megkockáztatom, hogy nem is lesz, mert nem is akar lenni, mert a korlátolt kis agyacskájával tökéletesen eléldegél az elszeparált kertecskéjében, és nem akar kipróbálni semmi mást? Na neee...Majdnem dobtam egy hátast. Vagy kettőt, lehetőség szerint esetleg hármat, de négyet már végképp nem, mert válság van és spórolni kell. Beee.

Nyugodtan lehet mondani a kritikusnak azt, hogy kuss, de attól még igaza lesz. Még akkor is ha a birkaelme korlátolt az igazság felfogásához, mert nem lát tovább a saját pici orrocskájánál. És különben is, mért nem tud a suszter ottmaradni a kaptafájánál? Aki nem normális, az nem is lesz az, hiába teszi, aki pedig korlátolt, az az is marad, bármennyire is mutogat a másikra, hogy az még mennyivel hülyébb.

Lehet, hogy én egy sznob, nagyképű rohadék vagyok, aláírom. De azt a kijelentést, mi szerint nincs igazam, hova tovább hülye vagyok... Na azt a lehető legmélységesebben elutasítom, és kikérem magamnak. Pont. Befejeztem. Ne érdeklődj.

N. off.

Öhmöhm. Na szóval, kérem szépen, és egyebek... Unalmas volt a biosz óra, szóval inkább elkezdtem firkálgatni mindenfélét. Az elkészült, és azóta némiképp átdolgozott iromány lentebb olvasható. Vagyis itt. Mindegy. Megtalálod.

*

Nehéz, párás és sós levegő. Halk morajlás. Béke.
Ezredszerre készülök megnézni a naplementét ezen a sivár tengerparton, ezredszerre gondolva azt, hogy utoljára jövök ide, pedig tudom, hogy ez a hely, és ez az érzés, bárhová is menjek, immár én vagyok. De talán nem baj ez így. Ugyanúgy, ahogyan mindig, leülök a sziklára, a térdemre hajtom a fejem, és belemeredek a végtelenbe. Tűnődöm, hogy az alkonyatot mért nevezik szürkületnek is, annak ellenére, hogy színek tekintetében alighanem ez az összes napszak közül a legpazarlóbb.

Gondolkozom. Letűnt korok, elévült határidők kusza összevisszasága közt botladozva keresem... kerestem a lelkem békéjét. Nem tudom, békének nevezhető-e az, amit találtam... talán inkább csak megnyugvás a maga groteszk és drámai módján. Talán csak átmeneti, talán csak illúzió, de nem érdekes. Csak az számít, hogy eljött az idő, hogy azokat a régi kis porcelándarabkákat vízbe dobjam.

Mert végül is rájöttem, hogy felesleges volt őket bepakolni a táskába, mert az még csak egy dolog, hogy megnehezítették... de az, hogy ezerszer és még egyszer megvágtam velük a kezem... Furcsa, hogy az ember azt hinné, hogy mindennek tekintetében nyugodt szívvel dobálom most őket a sós hullámok közé, pedig...

Habár, őszintén belegondolva... Régi, megfakult kis giccsek, rájuk alvadt vérrel és kopott festéssel. Haszontalanok és csúnyák, legalábbis a legtöbbjük. Talán csak azt a pillangót sajnálom, lilásfekete szárnyakkal, apró, zafírkék berakásokkal.

„Egy csomó olyan dolog van, amit eldobhatnánk, ha nem félnénk attól, hogy valaki felveszi őket.”

(Oscar Wilde)

Bizonytalanul forgatom a kezemben... a pillangót, ami összenőtt ezzel a parttal, ezzel a kihaltsággal, ezzel az érzéssel. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, pedig tudom, hogy ez vágott meg a legtöbbször. De azt is tudom, hogy az összes kis kacatot el kell dobjam, ami a régi Énhez tartozik, mert az új nem tűri meg őket.

Végül hirtelen elhatározásból vágom tiszta erővel a kőhöz, és nézem végig, ahogyan darabokra törik. Szinte számomra is hihetetlen közömbösséggel dobom a szilánkokat a vízbe.

Még egyszer utoljára végignézek a parton. Tudom, hogy most nagyon hosszú ideig képtelen leszek visszatérni ide, újra ránézni a tengerre, amibe egy régi élet végképp felszámolt darabkáit süllyesztettem. De nem is akarok majd visszajönni. Talán soha.

Időközben beesteledett, mosolyognak a csillagok...Elindulok visszafelé, immár könnyebb lélekkel, és egy cseppnyi bűntudattal... egyetlen egy aprócska kis szilánk a pillangóból bentmaradt a zsebemben. De ennyit talán megbocsátok magamnak, végül is, mért volna bűn, ha szeretnék megtartani egy kis darabot a régi önmagamból? Csak mementóként... hogy tudjam, ki az, aki többé nem akarok lenni.