Volt már úgy, hogy csak ültél ott abban a kényelmes székben, sötét volt körülötted, és úgy igazából nem is járt semmi a fejedben? Aztán halkan, szinte észrevétlenül, egyszer csak azt vetted észre, hogy sós könnycseppek kezdenek folydogálni az arcodon? Lassan, komótosan, mintha nem is lenne jobb dolguk, mint az, hogy tudtára adják a világnak, hogy ott legbelül valami már végleg összetört...

Nem fájt. A fájdalom az a torokszorító, szívfacsaró érzés, amit akkor érez az ember, mikor valami hatalmas nagy érzelmi vagy morális kudarc éri. Ez egyszerűen csak fekete volt. Mélyfekete, és csöndes. Növekvő Semmi a helyen, ahol valaha a szív volt található. Az egész olyan paradox volt, hisz' azzal együtt, hogy nem okozott semmilyen fájdalmat mégis keserű mérget csepegtetett el a lélek elhagyatott országútján...

Egy régi lányregényben ilyenkor talán azt mondanák, megszakadt egy szív. De mi van akkor, ha már igazán nincs minek megszakadnia? Ha az egyetlen érzés, amely emlékeztet arra, hogy lélegző hús-vér ember vagy, csupán a kétségbeesettség? Mi van a Semmin túl?

Az egész világ… az összes ember… mintha csak szürke papírmasé figurák volnának. Mosolyognak. Sírnak is, ha épp úgy alakul. De látják-e… érzik-e a Semmit? Azt a Semmit, ami csak áll melletted némán. Aki nem szól, nem kérdez, és nem válaszol. Csak körülölel. Megfullaszt.

Aztán a kétségbeesés egy furcsa pontja jő… Te könyörögsz azért, hogy legalább fájhasson… Mert akkor legalább volna valami érzés, valami igazi… Valami, ami ellen küzdeni lehet. De hogy küzdjön a földi halandó a Semmi ellen?

Végül az ürességben a kérdések is elvetélnek. Beletörődsz szép lassan a fekete falakba. Már észre sem veszed a Semmit. Már nem vennéd észre a valamit sem…

……………..

Éjszaka van. Üvöltök némán.

A fenti soroknak vagy nagyon sok, vagy semmi értelmük sincs. Valamelyik a kettő közül... Én nem tudom... Döntsd el Te, ha akarod.

Csend lesz. Olyan csend, melynek szinte fájna még a suttogás is. Hirtelen megszűnő fájdalom, aztán egy fáradt mosoly kíséretében konstantálom majd, hogy vége van. És akkor jó lesz. Kapok majd levegőt. Érezni fogom, hogy újra van helyem a világban. Mosolyogni még nem lesz erőm, de a fájdalomnak már csak a tompa emléke fog lüktetni bennem.

Talán üres lesz. Szörnyen üres, és ürességében mégis valahogy szép. A kíntól már homályos szemem lassan kitisztul majd, hogy lássa a Napot. Aztán megszokom az ürességet is, a vele járó - immár jóval tompább - fájdalmat is. 

Végül erőt veszek majd magamon, a testem, és a lelkem gyöngeségén. Lassan felkelek majd az ágyról, és eleinte talán enyhén remegő térdekkel, de kimegyek majd a szabadba. Beszívom a tavaszillatot magam körül. Leülök majd a fűbe, hogy halljam a madarakat, ahogyan énekelnek. Megpróbálok majd mosolyogni, és érezni a szépséget. Újra kell majd tanulnom minden érzést, leszámítva persze a gyilkos reménytelenséget. 

De szép lassan megtanulok majd újra lélegezni. Újra örülni a pillanatnak. Úgy, ahogy már nagyon-nagyon régóta nem tudtam örülni. Addigra a démonok már eloldalognak, vissza az árnyak közé. Tompa emlékek lesznek csupán, egy kínzó múlt fájó rémképei, lelkem mesekönyvének megsárgult lapjain.

Persze megesik majd, hogy belém-belém szúrnak késeikkel, de addigra már leszek elég erős, hogy elszaladjak, és begyógyítsam a friss sebeket, melyek különben sem lesznek majd olyan mélyek, mint a régiek voltak.

Aztán a legvégén, az utolsó szakaszban, egy reggel felkelek majd, ugyanúgy mint az addigi összes reggelen, elindulok majd, végezni a dolgom, és akkor majd hirtelen történik valami. Csak egy villanás lesz. Egy szempáré, ahogyan találkozik az enyémmel, és egy pillanat alatt újra értelmet nyer minden, ami eddig üres volt.

A régi fájdalom utolsó tompa szikrája is el fog múlni. És én mosolyogni fogok. Újból, őszintén.