Mélyre nyelem a könnyeim. Nem sírhatok. Nem engedhetem meg magamnak. Nem most, nem itt. Érzem a torkomban feszítő görcsöt, érzem a sós cseppek gyűlését a szememben, de még küzdök. Fogalmazgatom magamban, mit érzek. Talán hiánynak, vagy maró irigységnek tudnám definiálni. Látom mások életét. Látom a sajátom. Látom a különbségeket, mindenféle szinten. Látom a mosolyokat, látom a könnyeimet.

Ezer hang üvölt bennem, ezer hang akar kitörni a mélyről, kiáltani, hogy nem jó, hogy fáj, hogy segítsen valaki, de nem tudnak, mert nem hagyom nekik.

Minden egyes reggelen az arcomra erőltetem a maszkot. Nem baj, ha fáj, nem baj, ha nem én vagyok, ha képes eltakarni az érzéseim. Ha képes eltakarni az utálatot a saját személyem iránt, az irigységet mások élete iránt, és minden egyes olyan tulajdonságom, melyeket nem akarok elfogadni, mert tudom róluk, hogy milyen kicsinyesek, és gonoszak.

Néha elgondolkodom hol siklott ki mindez. A múltkoriban ott álltunk egy barátnőmmel, az alatt a bizonyos fa alatt, taposva az újabb őszi leveleken. Én vártam, amíg ő elszívta a cigijét. Egyszer csak vidám gyerekcsapat haladt el előttünk. Tíz-tizenegy évesek lehettek. Elfordítottam a fejem. Öregnek és keserűnek éreztem magam. Ő feltette a kérdést, hogy vajon voltunk-e mi ilyenek valaha is. Mélyen magamban tudtam a választ. Nem. Legalábbis én biztos nem. Sosem voltam gondtalan, sosem voltam igazán, maradéktalanul boldog. Vagyis talán egyszer. De az már olyan régen volt, és olyan rövidke kis időszak volt.

Napról napra fáradtabb vagyok. Úgy érzem, napról napra nagyobb erővel nyomja vállam a Sors. Minden egyes reggel újabb küzdelem az életben maradásért. Gyengének és fásultnak érzem magam. Összeroskadni vélek olyan terhek alatt, melyeket mások játszva elcipelnek.

Bár rossz érzés bevallani, de sokakat irigylek. Kit ezért, kit azért. Van, akit az optimizmusáért, van, akit csupán egy személyesen készített karib-tengeri fotóért.

Annyi mindent szeretnék, amim nincs. Annyi mindent szeretnék még elérni. Régebben – még kislánykoromban – fényesen ragyogott előttem az utam. Meg voltam róla győződve, hogy mindent megkapok majd aranytálcán a Sorstól, csak mert úgy szeretném, meg mert a világ igazságos.

Aztán felnőttem és rájöttem, hogy nem az, és hogy nemhogy aranytálcán nem fogják elém nyújtani vágyaim tárgyait, de még arra is igen nagy esély van, hogy véres verítékkel teli munkával sem kaphatom majd meg őket, még akkor sem, ha amúgy nem túl nagy vágyak.

Ennyit mára az önsajnálatról.

Néha magam is meglepődök, mennyi minden tud történni egy röpke hét leforgása alatt. Sírtunk, nevettünk - többek lettünk. Még akkor is, ha némiképp keserű szájízzel kellett hazatérnünk őseink földjéről. Még akkor is, ha többeknek igen sokba került ez az elmúlt egy hét. Még akkor is, ha azon a bizonyos éjszakán majdnem kézen fogva ért minket a halál.

Bármi is történt, és bárhogyan is történt, az elmúlt hét fő tanulsága számomra ez volt: összetartozunk.

Akkor is, ha nem akarjuk. Akkor is, ha néha még a legjobb barátok is egymás torkának ugranak, csupán csak mert fáradtak, meg mert az együttélés nehéz dolog...De azért, azt hiszem megérte. Legalább felfogtuk végre, mennyit jelent tartozni valahová. Végre igazán éreztük, hogy nem vagyunk egyedül a világban.

Márpedig ez sokat jelent... Olyan magányos ez a hely, ez a világ. És olyan nehéz élni benne, ha nincs legalább néhány kéz, amit megfoghatsz, és ha nincs legalább néhány bíztató mosoly. Jó volt ennek tudatában, retro dalokat énekelve átlépni az országhatárt. Jó volt így hazatérni, ezekkel az érzésekkel.

Most mindent valami tompa zsibbadtság hat át. Nem találom még a helyem, nyűgösen tengek-lengek és úgy érzem, hogy a szobák falai nem nyújthatnak többé otthont számomra, mert megtanultam annak az értékét, hogy milyen érzés olyasvalakik oldalán otthon lennem, akik velem voltak a nehéz pillanatokban, vagy épp hiánytól terhes napok után végre újra átölelhettem őket.

Akik régebb óta ismernek, tudhatják, hogy többnyire cimkézem a nyaraimat. Habár ők sem biztos, hogy tudják. Végül is mindegy. Nem értitek? Nem baj, megmutatom
2007 nyara: Summer of Reveries
2008 nyara: Summer of Tears

A kérdés csak annyi, hogy az idei nyár milyen cimkét kap majd vajon? Az elmúlt egy hét, és az elmúlt néhány hónap fényében... talán lehetne "Summer of consummation" ? Bárcsak az lenne. Ennyi az összes kívánságom jelen pillanatban. Reménykedni akarok, úgy, ahogyan az elmúlt két nyáron nem tehettem...

Majd meglátjuk...

Egy félig halott lélek kóborol valahol az életnek nevezett sivatag mélyén, szüntelen menetelve, nem félve a homokvihartól, nem félve a vértől, nem félve talán még magától a szörnyű Haláltól sem. Egyetlen egy dolog rettenti létezésének minden pillanatában: a magány réme úgy mászik utána, mint valami undok árnyék, sötéten átölelve, körülfonva a testét.

*

Szeretni...

"... ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult ... A sejtjeim is szomjaznak rád ... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! ... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek" ?!
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel."

/Müller Péter/

Többért lehetetlen... kevesebbért nem érdemes.

*

Keresek és nem találok. Átutazó idegen vagyok csupán, mindenütt csak elsuhanó árny, búcsúzkodó vendég. Nem érzem a megkönnyebülést, miközben valahová lépve, azt sóhajtom: "Hát hazaértem."

Nincs otthon ölelő karokkal, nincs menedék az eső elől a vigasztalan világban. Nem ölelsz át, és nem suttogod a fülembe, hogy szeretsz - bármily sivár és hazug is ez a szó -, és hogy vigyázol Rám, immár örökké.

Nem suttogja senki. Még csak vállalkozó sincs rá. És mindebben az ürességben is csak arra tudok gondolni, hogy nem vágyom a tömegekre. Nem vágyom hamis bájra, elcsépelt, szürke és hétköznapi érzésekre.

Rád vágyom, Te démon... Te angyal... Te ismeretlen ismerős. Gyötörj halálra, és emelj az egekbe... Gyilkolj meg és tégy újra élővé... Hiszen megteheted... Megtehetsz bármit, csak találj végre rám, mielőtt betemet a homokvihar... Mielőtt saját könnyembe, netán vérembe fúlva feladom ezt az örök háborút...

Csak néhány másodperc volt, míg azt hittem, meghalok...megfulladok... De félelemmel töltött el. Még akkor is, ha túldramatizálom, hiszen ilyen bárkivel előfordul. De akkor is... Úgy éreztem, hogy vége lehet. Annyira, de annyira furcsa volt. Rettegés és megkönnyebülés hirtelen vegyülése egy fura koktélban...

De nem szabad ilyesmikre gondolni, hiszen amitől fél az ember, azt bevonzza. És állítólag azt is, amire vágyik. Nos, bizonyosan van benne valami, de azért jobb vigyázni, mit kívánunk.

Mikor megnyitottam az ablakocskát, hogy nosza, írok egy kis blogot - biosztanulás helyett - annyi mesélnivalóm volt. És most megint ütöm a billentyűzetet, szövegelve a semmiről, és kimentek a gondolatok a fejemből. Nincs ebben semmi logika, semmi rendszer.

Csak csapongok az érzéseim között, mert meg szeretném magam érteni. Talán ez ennek az írogatásnak az elsődleges célja. Hogy végre közelebb kerülhessek önmagamhoz, vagy ahhoz az emberhez, aki majd lenni szeretnék. Még akkor is, ha utálom a 'majd'-ot. Ha el szeretnék menekülni a holnapok elől, mert tudom, hogy egyszer majd eljön az a holnap, amikor el kell döntenem, hogy mit kezdek az életemmel. Azt pedig nem szeretném...

Jó lenne még kóvályogni egy kicsit. Csak tengni-lengni bele a világba, felelősség és korlátok nélkül. Annyira rossz, hogy ez nem működhet így, ha az ember nem születik Dubaiban :P

Másfelől várok minden egyes holnapot, hiszen minden egyes holnap új lehetpséget ígér a boldogságra. Most pedig még különleges dátum is van. Március 11. Csak egy ártatlan kis dátum, nincs benne semmi különleges. Én tettem azzá, mégpedig azzal, hogy legutóbb említett ultimátumom végső határideje ez a nap. Bárhogy is, de meg fogok változni. És ez jó.

Addigra eldől minden, aminek el kell dőlnie... Kiderül, hogy beteljesülnek-e a rég vágyott vágyak, vagy pedig új életet kell építeni a semmiből. Talán utóbbi félelmetesnek hangozhat, de mégis, valahogy megkönnyebültnek érzem magam emiatt. Mintha a hosszú rabság után végre elérhető közelségbe kerülne a kinti világ.

És, mint ahogyan az már szokott lenni, minél kevesebb az idő a végéig, annál rosszabb a várakozás.

*gondol*

*gondol*

*gondol*

Életünk álma...álmunk élete. Nem tudom, mi volt ez, de jól esett leírni.
Nem tudom mit... azt sem, hogy hogyan... csak ütöm itt a billentyűzetet, mintha legalábbis várnék valamire. Mostanában minden egyes mozdulatban, minden egyes szívdobbanásban benne van ez a furcsa, mindent átható várakozás...

Egy érzés, valaminek a közeledtéről... valami elérésének a vágyáról. De vajon mi az?
Volt egy mondat a franciatankönyvben. Nem emlékszem már rá, de azt jelentette, hogy "Nem értelek."

És milyen igaz! Hiszen kit is értek én? Mászkálok, keresgélek, nézelődök, néha beszélek... de nem értem mit mondok, és nem értem mit mondanak Nekem... mintha semmi sem lenne teljes, mintha mindenhonnan hiányozna még egyetlen egy apró kis puzzledarabka, ami teljessé teszi ezt a nagy és kaotikus képet...

Bár elmondhatná valaki... Bár értelme lehetne... Bár...
Minden csupa kívánság...minden csupa várakozás, csupa könny és csupa mosoly, várva egy furcsább és újabb életet, amelyben minden másképp lehet...
De a szív még mindig olyna döntésképtelen ebben a furcsa transzállapotban... mit akarok... kit akarok... rohanó kérdések a fejben.

Hit és hitetlenség, vágyak és rémképek, állandó gyomorgörcs a bizonytalanságtól, állandóan kalapáló szív az izgatott várakozástól...

Minden olyan meg nem szerkesztett. Minden olyan szétszórt. Ki vagyok én és ki vagy Te? És mi ez a káosz itt bennem? És mik ezek a kérdések itt bennünk?
Néha olyan mint egy hülye vicc... máskor meg egy ógörög tragédia...
Húzz már ki ebből....
Fáradt, álmos...bolyong és fél és közben tiszta szívből kacag, az elméje mégis megbomlik...

Azt sem tudom miről írok, és mit. Azt sem értem miért. Nem értek semmit. Tompa vagyok és álmos. Péntek van és este.

Búcsúzom mára...

Zene: Nightwish: Beauty and the Beast

Félek. Félek. Pokolian félek. És még annál is jobban. Volt már olyan, hogy nem tudtad, mit szeretnél? Vagy ha már tudtad, nem tudtad, helyes-e, hogy azt szeretnéd?

Kezdek tartani tőle, hogyha nem festetném a hajam, már rég megőszültem volna.Sakkjátszma lesz, melyben nem tudom ki az ellenfél. De erős.

Egyelőre még csak a bábukat pakolják fel a táblára. Feketéket és fehéreket. Királyokat és királynőket… lovakat és gyalogokat. Minden egyes kis figurát szépen, sorban, egymás után elrendezve. Odafent sötét felhők gyülekeznek.

Én helyet foglalok az odakészített széken, a fehér bábuk mögött, bizonytalanul mustrálgatva azokat. Ellenfelem elégedetten terpeszkedik velem szemben. Az arcát nem láthatom a fejébe húzott csuklyától, mindennek ellenére úgy érzem, ő mosolyog.

A Sors torz, kavargó füstalak képében áll a tábla mellett, hol ide, hol oda tekintgetve – nem tudni, ki mellé fog majd állni, ha eljön a végső küzdelem órája. Feszültség vibrál a levegőben, melyet még a lassan szemerkélni kezdő eső sem tud elmosni.

Hideg cseppek érintik a bőröm, de nem érdekel különösebben. Várom, hogy elkezdődjön a játszma. Várom, és egyben rettegek tőle. Félek, hogy elrontom a lépéseket. Hogy leütik a bábuimat, és én elvesztek mindent, ahogy a figurák lehullnak az asztal melletti aprócska, ámde egyre növekvő pocsolyába.

Szeretnék elbújni, és egyben elébe menni a végzetnek, bármit is szabjon ki rám. De mi van akkor, ha elvesztem a játszmát, és a díjat… az egyetlent, amiért megéri játszani? Mi van, ha végleg elveszítem?

És mi van akkor, ha elnyerem? Mi van, ha megkapom, és az enyém lesz? Nem veszíti el minden értékét azzal, ha végre betehetem a vitrinembe?

Ha megijeszt az a törékeny szépség…

Bár visszatekerhetném az időt. Vissza annyira, hogy ne is kelljen elkezdeni ezt az undok sakkjátszmát. Hogy minden más irányba mehessen. Habár… talán ez is része mindennek.

Majd lesz valahogy. Akkor ugorjunk…

Music: The Cult: Painted on my heart

*gondol* *gondol* *gondol*

A journey of a thousand miles begins with a little step.

És én úgy döntöttem elindulok, bármilyen hosszú is lesz ez út. Ám oly’ kétséges, hogy mi kerüljön a csomagba. Vannak persze alapvető dolgok. Alapvető érzések és alapvető emberek.

De vannak olyan dolgok is, amiket nem tudom be akarok-e rakni, mivel egyfelől nagyon valószínű, hogy csak lehúznák az amúgy is kellő tömegű táskám, viszont olyan kedves kis régi kacat mindegyik. Még ha töröttek is. Még ha már nem is volna jogom hozzá, hogy magamnál tartsam őket. Még ha meg is vághatom magam velük, miközben a vízzel töltött kulacsért nyúlok a táska mélyére.

De attól még kedvesek. Attól még kellenek.

Alszunk és álmodunk. Élünk és meghalunk. De ez nem ilyen egyszerű. Pedig annyira szeretném, ha az volna. Félig sírva és félig immár nevetve bolyongok ebben a furcsa bordós-pirosas nihilben, fejemben hű narrátorommal, aki mindent elemez, magyaráz, kritikáz.

Méghozzá éppen eleget. Napjában hatszor üvölti le a fejem a drága. Méghozzá minden egyes olyan alkalomkor, amikor furcsa, „Vajon tényleg…” és „Lehetséges, hogy” kezdetű kérdések kezdenek el szöget verni az agytekervényeimbe apró kis kalapácsaikkal.

De azért elvagyok, így a dolgok gyakorlati részére térve. Fizika dicséret, meg fergetegesen királyul sikerült matek doga. Olyan dolgok, amikről csak álmodozni mertem tanév elején. Új év, új élet? Igaz lenne? Vagy csak valaki odafentről elkezdte kimutatni irántam érzett szeretetét. Jó lenne így hinni.

Maybe I will be the winner of this game…

Bárhogy is, most megyek, és fejest ugrok az álmaimba. Rálépek arra az útra, amelyre olyan rég óta készülök.
Álmodok. Álmodok örökkön örökké és még tovább, pontosan addig a napig, ameddig el nem jön a herceg. De nem azért, hogy felébresszen. Hanem azért, hogy velem álmodjon.

2009. Valóban ennyit számítana? Változik egy számjegy és elkezdek hinni ebben a mocskos világban? Elkezdek hinni önmagamban és a vágyaimban? Pont most…és pont itt.... ?

Szétszórt voltam. Már megint, és még mindig… de semmi baj, majd összeszedem magam. Legközelebb. Vagy azután. Vagy később.

Addig is, szép álmokat :)