Némán sikoltok. Szemem könyörgő pillantásokkal kapkod a semmibe. Valaki mentsen meg, valaki vigyen el innen.

Vigyél el innen, mert bántanak.

Vigyél el innen, mert hideg van, és fázom, pedig mindeközben a pokol kénköves tüzén égek.

Vigyél el innen, mert nem vagyok e világra való.

Csak futok. Szaladok a nagy fekete csöndbe, lépteim zaját elnyeli a sűrű Semmi. A fájdalom odabent elviselhetetlenné fokozódik, és lassacskán szétfeszít és megöl mindent, ahogy a mérgezett tőr éle a húsba marva megpecsételi az emberi sorsot.

Nincs már sok hátra, fáradt lábaim egyre lassabban hagyják el a talajt, immár csak vonszolom magam. Már nem is könyörgök, nem kérem létem láthatatlan megmentőjét, hogy fogjon kézen és segítsen kijutnom erről a borzalmas helyről. Nem érzek már mást, csak tompa zsibbadást, régi emlékképek bús kavargását.

Leülök lassan, és hagyom, hogy átöleljen a feketeség. De mielőtt még végleg vége lenne, mielőtt még feladnám a harcot, azt akarom, hogy tudja meg mindenki, hogy nem az én hibám volt.

Próbáltam, újra és újra, elszántan, majd végül elkeseredetten, de nem sikerült. Nem kellettem, nem voltam senki, csak egy lábjegyzet egy végtelenhosszú könyv utolsó lapjának legalján.

De nem baj, most már nem számít. Nem küzdök többé. Feladom az álmokat, amelyek éltettek a hosszú, csillagtalan éjjeleken. Sebzetten, vérben úszó lélekkel keresek magamnak új eszméket, és új célokat. Olyanokat, amelyek nem függenek más emberektől. Amikhez csak én, csak az én erőm és akaratom kell. Nem fogok többé érzést, vagy kegyelmet ismerni. Nem leszek többé jó ember. Feláldozom a szívem az elme eszméinek oltárán. Lemondok a szeretetről és a reményről és a tudást és a bizonyosságot választom helyettük.

És egy napon, ha eljön az ideje, végigmegyek majd az Úton, a Tejút csillagait követve, hogy visszataláljak ahhoz az emberhez, aki a kezdetektől voltam, és aki a lelkem mélyén mindig is leszek. De addig hat láb mélyre temetem a szívem, és nem engedem ki a saját maga ácsolta koporsóból. Addig nem, míg az elme meg nem tanul olyan falakat építeni köré, amelyeket többé nem bánthat senki, aki földi halandóként járja ezt a szomorú féltekét.

Harcom ezennel feladtam.

Ámen.

Egy erdő – rejtelmes rengeteg – kellős közepén állok. Transzcendens ködbe burkolózik körülöttem a táj. A változás szele fúj keresztül lelkem vékony viharkabátján.

Némán ácsorgok, és várok. Magam sem tudom még, hogy mire, csak annyiban vagyok biztos, hogy lényem minden egyes pontját, az összes apró sejtet átjárja most ez a várakozás.

Hatalmas, sorsfordító dolog közeledtéről suttognak a vénségesen vén fák. Volt már ilyen több alkalommal is jelen életem rövidke történelmének folyamán, most azonban mindennél jelentősebbnek és hatalmasabbnak ígérkezik. Várom, és félek tőle, egyszerre vonz és taszít, magához húz, és ellök.

De hiszen így van ez mindennel. Az egész világ erre épül. Vonzásra és taszításra, sötét és világos ellentétére, és ezek harmonikus összefonódására. Persze nem én vagyok az egyetlen, aki minderre rájött. Megírták már réges-régen a Bibliában, ha nem is szó szerint, és megírták a Smaragdtáblában is még ennél is sokkal régebben.

"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius"

Ahogyan fent, úgy lent is. Minden egyből való.

És minden ugyanoda tart. Ugyanoda tartunk, mi mindannyian. Az egész emberiség. És egyre többen érzik meg, hogy a mód, ahogyan eddig az életet élték, már nem felelhet meg többé. Új szintekre kell lépnünk, és új dolgokat felfedeznünk lelkünk mélységeiben.

Először mindenkinek a maga szintjén, a saját, személyes életében. Új eszméket, új életcélokat kell találnunk. Szebb, jobb és nemesebb gondolatokat közvetítenünk a környezetünk felé. Persze mindez fájdalmas, és nehéz folyamat. De minden változás az.

Az enyém is. Habár úgy érzem, hogy lassan elérem a célom. Azt a szintet, ahol átszakad a fátyol a múlt és jelen között, ahol az idő megszűnik, és minden komplex egészként épül majd újra bennem. Ahol a felszín közelében lebegő sejtelmek a felszínre buknak majd, hogy levethessék félig áttetsző kagylóhéjaikat, és fényes bőrű tudássá alakulhassanak.

Nemsokára bekövetkezik. Még nem ismerem az időpontot, még nem ismerem a formát, sem pedig a kiváltó okokat. De meg fog történni. Minden idegszálam teljes bizonyossággal érzi, hogy nem is oly’ sokára meg fog történni, aminek meg kell történnie.

Lehet, hogy egy találkozás lesz az. Az is lehet, hogy csupán egy éjszaka csöndjébe hasító felismerés, vagy egy félig kába hajnali gondolat

Bárhogy is, megéri rá várni.

Az évek csak úgy eltelnek, az ember változik. Valaha szerettem verseket írni, mostanság pedig már enyhe viszolygás fogott el, ha csak arra gondoltam, hogy netán megpróbálhatnék rímbe szedni pár kóbor, kusza ábrándképet, amik a fejemen keresztülsuhanva tartanak az örökkévalóság felé.

Aztán tegnap történt valami érdekes. Évzáró, jutalomkönyvek ugyebár. Az ember többnyire olyasmit kap, amit aztán otthon feltesz a polcra és nem emel le többé, de én tavaly és idén is voltam olyan szerencsés, hogy igazi kis papírra nyomott kincsek birtokába jutottam, első oldalaikon szívmelengető dicséretekkel. Tavaly Márai életbölcsességeit szánták nekem a nyárra, idén pedig Varró Dániel első verseskötetét kaptam.

Megvallom őszintén, innen onnan ismertem már a költő munkásságát, és nem voltam róla istenigazából pozitív véleménnyel, mint ahogyan a legtöbb kortárs költőről nem vagyok azzal. De mégis, ahogy tegnap kinéztem az ablakon, odakint zuhogott az eső, idebent pedig bájosan pillogott felém a kiscica a kötet borítójáról, úgy döntöttem, hogy legyőzve ellenérzéseimet beleolvasok. Eleinte nem igen tetszett, riasztó volt az a - számomra legalábbis mindenképp - kötetlen és szabad stílus, melyben a versek íródtak. Aztán, ahogy egyre több versen rágtam át magam, valahogy mégis sikerült magával ragadnia, olyannyira, hogy elhatároztam, megpróbálom én is így, hátha ebben a formában jobb lesz verset írni mint a régiek kötött szabályai szerint.

A gondolatot úgy fél órával e post gépelése előtt tett követte, a cenzúramentes, kissé talán sutácska ujjpróbálgatás lentebb olvasható. Tervekről, célokról, álmokról, avagy...

Homokvihar a buborékvilágban...

Jajj, annyira kéne az a valami már

Idebenn, mi átszakadni vár

Színes buborékokból épített tükörvilágom

Összeomlani készül – álom

Összeomlik majd, s én betegen repesve várom

Hogy főnixhamvakból újjászülethessen e lélek

Hogy hol kastély áll ma, ne legyen más csak várrom

S a semmiből újraépítve nevethessem a Napba: élek!

Új emberként új reményekkel az új világban

Mely immár olyan milyet mindig is vágytam

Nem bús, borongós, könnyekkel teli

Hanem csak gyeremekin mosolyogva őszintén Emberi

Na mit gondoltok, érdemes folytatni?