Ments meg kérlek
A sötétben ölelő semmitől
Szoríts karodba
Hogy gyermek lehessek újra
Akinek nem árthat a rohanó idő

Kezed után nyúlok
De csak semmit markol kezem
Hisz ez csak sosem volt, kínzó és keserű
Elképzelt szerelem

Ahogy egy homokszemben a végtelen
Megremeg
Úgy reszket a lelkem
De nem találom a helyem
Ebben néma és kínzó semmiben

Várni. Örökké és tovább
Várni, hogy egyszer majd, talán…

Nm tudok verset írni. Tényleg nem. Ezek a kis szösszenetek csak úgy megtalálják a lelkem mostanság. Na meg, a prózaibb megfogalmazáshoz nem vagyok elég összeszedett momentán.

Egy erdő – rejtelmes rengeteg – kellős közepén állok. Transzcendens ködbe burkolózik körülöttem a táj. A változás szele fúj keresztül lelkem vékony viharkabátján.

Némán ácsorgok, és várok. Magam sem tudom még, hogy mire, csak annyiban vagyok biztos, hogy lényem minden egyes pontját, az összes apró sejtet átjárja most ez a várakozás.

Hatalmas, sorsfordító dolog közeledtéről suttognak a vénségesen vén fák. Volt már ilyen több alkalommal is jelen életem rövidke történelmének folyamán, most azonban mindennél jelentősebbnek és hatalmasabbnak ígérkezik. Várom, és félek tőle, egyszerre vonz és taszít, magához húz, és ellök.

De hiszen így van ez mindennel. Az egész világ erre épül. Vonzásra és taszításra, sötét és világos ellentétére, és ezek harmonikus összefonódására. Persze nem én vagyok az egyetlen, aki minderre rájött. Megírták már réges-régen a Bibliában, ha nem is szó szerint, és megírták a Smaragdtáblában is még ennél is sokkal régebben.

"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius"

Ahogyan fent, úgy lent is. Minden egyből való.

És minden ugyanoda tart. Ugyanoda tartunk, mi mindannyian. Az egész emberiség. És egyre többen érzik meg, hogy a mód, ahogyan eddig az életet élték, már nem felelhet meg többé. Új szintekre kell lépnünk, és új dolgokat felfedeznünk lelkünk mélységeiben.

Először mindenkinek a maga szintjén, a saját, személyes életében. Új eszméket, új életcélokat kell találnunk. Szebb, jobb és nemesebb gondolatokat közvetítenünk a környezetünk felé. Persze mindez fájdalmas, és nehéz folyamat. De minden változás az.

Az enyém is. Habár úgy érzem, hogy lassan elérem a célom. Azt a szintet, ahol átszakad a fátyol a múlt és jelen között, ahol az idő megszűnik, és minden komplex egészként épül majd újra bennem. Ahol a felszín közelében lebegő sejtelmek a felszínre buknak majd, hogy levethessék félig áttetsző kagylóhéjaikat, és fényes bőrű tudássá alakulhassanak.

Nemsokára bekövetkezik. Még nem ismerem az időpontot, még nem ismerem a formát, sem pedig a kiváltó okokat. De meg fog történni. Minden idegszálam teljes bizonyossággal érzi, hogy nem is oly’ sokára meg fog történni, aminek meg kell történnie.

Lehet, hogy egy találkozás lesz az. Az is lehet, hogy csupán egy éjszaka csöndjébe hasító felismerés, vagy egy félig kába hajnali gondolat

Bárhogy is, megéri rá várni.

Furcsa feszült hangulatok furcsa erői kezdték meg munkájukat a lélek elhagyott országútjain.

Új éra közeledését érzi a szüntelenül dübörgő szív. Mintha a valóság az idő spiráljára tekeredve kezdene visszatérni önmagába. Visszatérni a múltba, hogy a lélek aztán újraélhessen mindent, ezúttal azonban szebben, jobban és bölcsebben. Másképp.

Hogy mindez mily' módon fog végül végbemenni? Még nem tudható, hiszen az ezerszínű ősz még csupa folt kabátja alatt rejtegeti őrült titkait, és várja a kinyilatkoztatás diadalittas pillanatát.

Akkor majd minden kiderül. Új utak nyílnak, új eszmék fertőzik majd meg a kóborló elmét. Új célok fogannak majd meg hűvös, esőnyögésektől vonagló éjszakákon, s ha mindez megtörtént, a test beindítja rozsdás fogaskerekeit, hogy az élet medrét kinőtt, hömpölygő folyóját új helyére terelje.

Így fog megtörténni - a szív bizonyossággal tudja már, a tudat pedig még csak sejti, valami halovány, meg sem nevezett érzékkel.

Addig is a várakozás érzületének balzsamos zsibbadásába merülve kell felkészülni az elkövetkezendőkre. Nagy, vérre menő csaták, csúfos bukások és fényes győzelmek fogják szegélyezni az új utak kezdetét, úgy ahogyan mindig.

Elmondatott.

Csak néhány másodperc volt, míg azt hittem, meghalok...megfulladok... De félelemmel töltött el. Még akkor is, ha túldramatizálom, hiszen ilyen bárkivel előfordul. De akkor is... Úgy éreztem, hogy vége lehet. Annyira, de annyira furcsa volt. Rettegés és megkönnyebülés hirtelen vegyülése egy fura koktélban...

De nem szabad ilyesmikre gondolni, hiszen amitől fél az ember, azt bevonzza. És állítólag azt is, amire vágyik. Nos, bizonyosan van benne valami, de azért jobb vigyázni, mit kívánunk.

Mikor megnyitottam az ablakocskát, hogy nosza, írok egy kis blogot - biosztanulás helyett - annyi mesélnivalóm volt. És most megint ütöm a billentyűzetet, szövegelve a semmiről, és kimentek a gondolatok a fejemből. Nincs ebben semmi logika, semmi rendszer.

Csak csapongok az érzéseim között, mert meg szeretném magam érteni. Talán ez ennek az írogatásnak az elsődleges célja. Hogy végre közelebb kerülhessek önmagamhoz, vagy ahhoz az emberhez, aki majd lenni szeretnék. Még akkor is, ha utálom a 'majd'-ot. Ha el szeretnék menekülni a holnapok elől, mert tudom, hogy egyszer majd eljön az a holnap, amikor el kell döntenem, hogy mit kezdek az életemmel. Azt pedig nem szeretném...

Jó lenne még kóvályogni egy kicsit. Csak tengni-lengni bele a világba, felelősség és korlátok nélkül. Annyira rossz, hogy ez nem működhet így, ha az ember nem születik Dubaiban :P

Másfelől várok minden egyes holnapot, hiszen minden egyes holnap új lehetpséget ígér a boldogságra. Most pedig még különleges dátum is van. Március 11. Csak egy ártatlan kis dátum, nincs benne semmi különleges. Én tettem azzá, mégpedig azzal, hogy legutóbb említett ultimátumom végső határideje ez a nap. Bárhogy is, de meg fogok változni. És ez jó.

Addigra eldől minden, aminek el kell dőlnie... Kiderül, hogy beteljesülnek-e a rég vágyott vágyak, vagy pedig új életet kell építeni a semmiből. Talán utóbbi félelmetesnek hangozhat, de mégis, valahogy megkönnyebültnek érzem magam emiatt. Mintha a hosszú rabság után végre elérhető közelségbe kerülne a kinti világ.

És, mint ahogyan az már szokott lenni, minél kevesebb az idő a végéig, annál rosszabb a várakozás.

Zárt ajtók. Hetekig. De sajnálom, muszáj volt gondolkodni egy keveset. Mérlegelni, átfutni, elemezni és legalább megpróbálni megérteni.

Örömmel jelentem, hogy nem sikerült. Nem lett sokkal tisztább semmi... Na jó, azért egy két dolog talán igen.

Felkelni a padlóról, és harcolni, még akkoris, ha ezer dolog tapos vissza... Ha tudod, hogy nem érdemes, csak egy buta kis szélmalomharc... És mégis érzed, hogy muszáj végigcsinálnod, hogy nyugodt szívvel továbbmehess, és egyszer majd azt mondhasd: "Én megtettem mindent, de ez sem volt elég."
De mi a minden? Mit lehet tenni? És mi az amit már nem? Honnantól minősül etikátlan, borzasztó dolognak a harc...? Mikortól lehet azt mondani, hogy eladtad a lelked olyasmiért, ami meg sem érte?

Mit ér? Ülök, nevetgélek... és nem vagyok okosabb, és erősebb sem. Ugyanúgy elgyengülök, ugyanúgy megremegek... ugyanúgy összekavarodom, naponta százszor és ezerszer. És mindeközben tudom, hogy az egész teljesen felesleges... hogy mennyivel bölcsebb lenne felállni a sakkjátszma mellől, és őszintén beismerni, hogy vesztettem. De nekem nem megy... én nem tudom...

Ha lehetne egy kívánságom... nem is tudom, mi volna az. Nem tudom, hogy azt akarom-e, hogy véget érjen minden érzés - és ezzel együtt minden fájdalom,- vagy egyszerűen csak azt, hogy hirtelen minden megoldódjon, és boldog legyen.

Mindenestre ultimátumot adtam magamnak. Tavasz. Ez az az időpont, ami után, ha nem rendeződik semmi - bennem, elsősorban - akkor bárhogyan is fog fájni, de erőszakot követek majd el magamon, és továbbmegyek.

Próbálok felkészülni rá... Hogy milyen lesz szép lassan megölni mindent, és ezzel együtt elveszíteni mindent - már ami még maradt, - de valahogy úgy érzem, hogy ez nem olyasmi, amire fel lehet készülni.

Persze valahol nagyon, nagyon mélyen még él bennem a remény aziránt, hogy minderre nem lesz szükség, de az eszem tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a feszült várakozás, ami megnezehíti a napokat... hogy ez nem a csodára, hanem a végre való várakozás. De talán nem is baj. Talán olyan lesz, mint az ébredés egy nagyon hosszú (túlságosan hosszú), keserédes álomból...