Azt gondolom
Hogy a gondolat
Ezentúl kimondatlan
Marad.

Csöndbe fullad
A hosszú éjszaka
Összes halk,
Apró szava.

Néma fellegként
Vándorlunk egyre
Tovább, míg
Szétszakít a kegyetlen világ

Legyen hát
Ámen

Némán sikoltok. Szemem könyörgő pillantásokkal kapkod a semmibe. Valaki mentsen meg, valaki vigyen el innen.

Vigyél el innen, mert bántanak.

Vigyél el innen, mert hideg van, és fázom, pedig mindeközben a pokol kénköves tüzén égek.

Vigyél el innen, mert nem vagyok e világra való.

Csak futok. Szaladok a nagy fekete csöndbe, lépteim zaját elnyeli a sűrű Semmi. A fájdalom odabent elviselhetetlenné fokozódik, és lassacskán szétfeszít és megöl mindent, ahogy a mérgezett tőr éle a húsba marva megpecsételi az emberi sorsot.

Nincs már sok hátra, fáradt lábaim egyre lassabban hagyják el a talajt, immár csak vonszolom magam. Már nem is könyörgök, nem kérem létem láthatatlan megmentőjét, hogy fogjon kézen és segítsen kijutnom erről a borzalmas helyről. Nem érzek már mást, csak tompa zsibbadást, régi emlékképek bús kavargását.

Leülök lassan, és hagyom, hogy átöleljen a feketeség. De mielőtt még végleg vége lenne, mielőtt még feladnám a harcot, azt akarom, hogy tudja meg mindenki, hogy nem az én hibám volt.

Próbáltam, újra és újra, elszántan, majd végül elkeseredetten, de nem sikerült. Nem kellettem, nem voltam senki, csak egy lábjegyzet egy végtelenhosszú könyv utolsó lapjának legalján.

De nem baj, most már nem számít. Nem küzdök többé. Feladom az álmokat, amelyek éltettek a hosszú, csillagtalan éjjeleken. Sebzetten, vérben úszó lélekkel keresek magamnak új eszméket, és új célokat. Olyanokat, amelyek nem függenek más emberektől. Amikhez csak én, csak az én erőm és akaratom kell. Nem fogok többé érzést, vagy kegyelmet ismerni. Nem leszek többé jó ember. Feláldozom a szívem az elme eszméinek oltárán. Lemondok a szeretetről és a reményről és a tudást és a bizonyosságot választom helyettük.

És egy napon, ha eljön az ideje, végigmegyek majd az Úton, a Tejút csillagait követve, hogy visszataláljak ahhoz az emberhez, aki a kezdetektől voltam, és aki a lelkem mélyén mindig is leszek. De addig hat láb mélyre temetem a szívem, és nem engedem ki a saját maga ácsolta koporsóból. Addig nem, míg az elme meg nem tanul olyan falakat építeni köré, amelyeket többé nem bánthat senki, aki földi halandóként járja ezt a szomorú féltekét.

Harcom ezennel feladtam.

Ámen.

Music :

I have things to do, and I have places to go. But ... what will be, when I'll be done?
Nothing... Dark black walls, broken promises, swallowed tears and swollen eyes.
Things that'll make no sense... I won't be up to smile or laugh.
So what's the solution? Honestly, I don't know. But I know what I gonna do. I'll ruin every little pieces of the life I'd lived before.
And then... something new would begin.

I also have a deadline, as always. It makes things a lot more easier.

Anyway, I don't know for what reason I wrote these things in English. It's just kinda funny sometimes...

Álmok kavargó forgatagában, a lét óceánjának egy lélekvesztőjén ülve az ember már nem mindig érzi mi az igaz, és mi a hamis. Mindennek két arca van. Az egyik mosolyog, a másik sír, a kettő közötti különbség pedig nem több egy bizonytalanul meghúzott festékcsíknál.

Az arc most a könnyesebbik felét mutatja a lélekóceán magányos hajója felé.

...

De a bölcs hajós tudja, hogy nincs örökké tartó vihar, és hogy nincs örök, idilli nyári napsütés sem. Lezárult most egy korszak. A vihar már elült, de az eső még csöpörög. Amint eláll, felvonom vitorlám, és új vizekre evezek.

Egyszer elérem a Boldogság tengerét.

Ámen.

Csak néhány másodperc volt, míg azt hittem, meghalok...megfulladok... De félelemmel töltött el. Még akkor is, ha túldramatizálom, hiszen ilyen bárkivel előfordul. De akkor is... Úgy éreztem, hogy vége lehet. Annyira, de annyira furcsa volt. Rettegés és megkönnyebülés hirtelen vegyülése egy fura koktélban...

De nem szabad ilyesmikre gondolni, hiszen amitől fél az ember, azt bevonzza. És állítólag azt is, amire vágyik. Nos, bizonyosan van benne valami, de azért jobb vigyázni, mit kívánunk.

Mikor megnyitottam az ablakocskát, hogy nosza, írok egy kis blogot - biosztanulás helyett - annyi mesélnivalóm volt. És most megint ütöm a billentyűzetet, szövegelve a semmiről, és kimentek a gondolatok a fejemből. Nincs ebben semmi logika, semmi rendszer.

Csak csapongok az érzéseim között, mert meg szeretném magam érteni. Talán ez ennek az írogatásnak az elsődleges célja. Hogy végre közelebb kerülhessek önmagamhoz, vagy ahhoz az emberhez, aki majd lenni szeretnék. Még akkor is, ha utálom a 'majd'-ot. Ha el szeretnék menekülni a holnapok elől, mert tudom, hogy egyszer majd eljön az a holnap, amikor el kell döntenem, hogy mit kezdek az életemmel. Azt pedig nem szeretném...

Jó lenne még kóvályogni egy kicsit. Csak tengni-lengni bele a világba, felelősség és korlátok nélkül. Annyira rossz, hogy ez nem működhet így, ha az ember nem születik Dubaiban :P

Másfelől várok minden egyes holnapot, hiszen minden egyes holnap új lehetpséget ígér a boldogságra. Most pedig még különleges dátum is van. Március 11. Csak egy ártatlan kis dátum, nincs benne semmi különleges. Én tettem azzá, mégpedig azzal, hogy legutóbb említett ultimátumom végső határideje ez a nap. Bárhogy is, de meg fogok változni. És ez jó.

Addigra eldől minden, aminek el kell dőlnie... Kiderül, hogy beteljesülnek-e a rég vágyott vágyak, vagy pedig új életet kell építeni a semmiből. Talán utóbbi félelmetesnek hangozhat, de mégis, valahogy megkönnyebültnek érzem magam emiatt. Mintha a hosszú rabság után végre elérhető közelségbe kerülne a kinti világ.

És, mint ahogyan az már szokott lenni, minél kevesebb az idő a végéig, annál rosszabb a várakozás.