kőfalaim oly hidegek és feketék,
szobáim már némák, holtak és süketek
de csak ők állnak, mint utolsó menedék
meg a polcokon a porlepte borosüvegek

temetőbe vágyó, tépázott testtel állok
üveges szemmel bámulva át az ablakon
azt a szívből szeretett, drága, édes álmot
ami végleg odalett egy december alkonyon

örök tél örvényébe hullnak a régi nevetések
és az egykoron lüktető szépséges tavaszok
átadva helyüket az emésztő, fáradt feledésnek,
melyben nincs más, csak ködös, szürke alakok

már fájdalom sincs ott, ahol valaha a Szív volt
csak valami tompa zsibbadás és csúf, régi hegek,
hirdetik, hogy ez a lélek már halovány és félholt
és, hogy a test tovább már csak kényszerből mehet

Az a seb azóta feketére rohadt
Amit a múlt éjjel mart belém a tudat
Hogy nem voltam neked semmi
Csak egy néma, arctalan senki

Aki ha kellett jött, majd ment
Ha a kis lelked épp fázott bent
Aztán, ha érdekesebbet kaptál,
Vagy ha jött a hajnal: te dobtál

De tudod mit? Ennek mától vége
Holnaptól én csallak ki a jégre
Elsüllyedsz majd a mélybe
És én szabad lehetek végre

Azt gondolom
Hogy a gondolat
Ezentúl kimondatlan
Marad.

Csöndbe fullad
A hosszú éjszaka
Összes halk,
Apró szava.

Néma fellegként
Vándorlunk egyre
Tovább, míg
Szétszakít a kegyetlen világ

Legyen hát
Ámen

Ments meg kérlek
A sötétben ölelő semmitől
Szoríts karodba
Hogy gyermek lehessek újra
Akinek nem árthat a rohanó idő

Kezed után nyúlok
De csak semmit markol kezem
Hisz ez csak sosem volt, kínzó és keserű
Elképzelt szerelem

Ahogy egy homokszemben a végtelen
Megremeg
Úgy reszket a lelkem
De nem találom a helyem
Ebben néma és kínzó semmiben

Várni. Örökké és tovább
Várni, hogy egyszer majd, talán…

Nm tudok verset írni. Tényleg nem. Ezek a kis szösszenetek csak úgy megtalálják a lelkem mostanság. Na meg, a prózaibb megfogalmazáshoz nem vagyok elég összeszedett momentán.

Forró és jegeshideg
Szívem fölött rángó ideg
Megöl a gyötrő semmi
És érzem, el akarok menni

Rohanni, messze távol
Hogy lehessek bárhol máshol
De nem ezen a halódó világon
Ahol minden szép és jó csak egy elgyötört, lázas álom

...

Múltam arcán karcolt sebek
Utánuk nem maradt más csak fekete hegek
Ujjaim közül csendesen kifolyó homokszemek
Gyönyörű álmok, ti útszéli holtak, mi lett veletek?

Csend, eső és hó és halál
Érzés hogy e létre már csak a néma semmi vár
Örvénylő jelenem, csukott ajtók és eltolt reteszek
Gyönyörű álmok, ti útszéli holtak, mi lett veletek?

Jövőtlen jövőbe fulladó tengerek
A néptelen utcákon már nincsenek emberek
Az, hogy innen már csak a nemlétbe mehetek
Gyönyörű álmok, ti útszéli holtak, mi lett veletek?

azzal összepakolt és a pokolba költözött, ahol sosincs hajnal, ahol nincs remény és szeretet. ahol nem kel fel a Nap, s az éjszakában nincsenek már csillagok.

Részeges cikkcakkvonal mentén kóborol az Élet.

Útját sehogy sem leli, hiába keresi.

Most mondjam, hogy szereti?

Persze végső soron tetszik neki.

Keserédes nevetések, citromlé az élet csokiján.

Pedig jajj, de jó lehetne. Túl jó is talán.

Aktuális: fáradt, fáradt, fáradt.

Nem is oly sokára új kültakaró, értelmes bejegyzések meg egy sor boldogságos akármi.

Nézz és láss. Rabbits for presidentZ

- Why rabbits?
- Why not?

what the heck?

Kicsit... sós...vizes... forró...

Könnyek.

Nem, semmi sem könnyebb.

Csak álmok... elrévedt képek, elhulló fecnijei.

Küzdelem... vérrel... ha megölnek, akkor is.

Csontok. Ropognak, fájnak. Nagyon.

Belül is fáj. Szétszakad. Hagyom.

Gyűlölet. Zöld mocsár. Süpped.

Szeretet. Nagyon fáj. Engedj...

Borospohár a földön. Szilánkok.

Üveg a padlón. Kiáltok.

Nem hallja senki.

Nem hallja senki.

Igen, ez jellemző....

Elhatározom, hogy megsértődök... hogy ezentúl kibaszottul nem fogsz érdekelni, hozzád se fogok szólni, és teljes mértékben levegőnek nézlek majd.

De nem hagyod. Nem kellek ugyan, de el sem mehetek...
Birtokolva vagyok, nem szeretve.

Köszönöm a semmit.

******

Porcelánbaba vagyok egy vitrinben. Megnézegetnek, de végül mindenki inkább a plüssjátékot vagy Barbie-t viszi haza, mert az nem törik.

Mindenkinek megvan a maga keresztje, ugyebár.

******

Silence whispers in the rain
Red blood's flowing in the veins
The Moon shines brightly in the sky
But I'm not dare to ask God why

Ilyen az, mikor angolul próbálok verset írni. O_o
Majd vagy lesz folytatása, vagy nem.

Ördögmaraton

Részeg vagy

Részeg vagyok

Te csókra hajtod fejed

S én elszaladok

Játékforgatag

Álomhatár mi vár

S én szabad vagyok

Egy törött szárnyú madár

Várlak téged,

És te engem vársz

Álomba ájuló szívem

Elé a magányból holt világot társz

Csend kopog

S én bámulom

Az éj kárpitján tovább bomló szakadás

Múltam és jelenem? Hiábavaló rohanás…

Nektek egy nap, egy hét. Nekem egy hónap, egy év.

Olyan akarok lenni mint Ti. Könnyű akarok lenni én is, mindig újabb partokon járni, beérni a kis szigetekkel. Nem a sötét vizeken hajózni hónapokon át, új földrész után kutatva. Bárcsak lehetnék én is... hogy is hívjátok ti? Normális?

Pilinszky: Stigma

Testvértelen szád meztelen
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sose tűnik el,
csak mélyebb lesz a mély seb.
Csak mélyül és be nem heged,
örök halállal árnyal,
s te fölállsz: növő szél vezet
a megnyílt éjszakában.
Átlépve házad küszöbét
útnak eredsz a csöndbe,
nem tudva merre és miért,
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?
Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott
kivert tanyák és félszerek
gazdátlan foltja villog,
és küldenek, hogy vándorolj,
bár buknál végre holtan
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal.
De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.

Lélekmély

Halódva álmodó testfoszlány
Az vagyok?
Szívembe szúródó jégbálvány
Hallgatok.

Véred a véremben lüktetve
Képzelet?
Mosolyogni, múltat feledve
Nem lehet.

Mélysötét füstködben szenvedve
Remélek?
Zafírkék halálba meredve
Nem élek.

Hogy a vers címzettje? Életem történetének vérestollú írója és valaki más, aki úgyis magára ismer, kár róla írni.

"Beszélj hozzám... mondd újra el, hogy a világ botrány, de holnap mégis élni kell"

A kép és a vers saját. Nem lopod el.

Egyébként szeretem a határidőket. Kijelölik valaminek a végét.

Fájdalmasan gyönyörű

József Attila
Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

(1925.)

Az évek csak úgy eltelnek, az ember változik. Valaha szerettem verseket írni, mostanság pedig már enyhe viszolygás fogott el, ha csak arra gondoltam, hogy netán megpróbálhatnék rímbe szedni pár kóbor, kusza ábrándképet, amik a fejemen keresztülsuhanva tartanak az örökkévalóság felé.

Aztán tegnap történt valami érdekes. Évzáró, jutalomkönyvek ugyebár. Az ember többnyire olyasmit kap, amit aztán otthon feltesz a polcra és nem emel le többé, de én tavaly és idén is voltam olyan szerencsés, hogy igazi kis papírra nyomott kincsek birtokába jutottam, első oldalaikon szívmelengető dicséretekkel. Tavaly Márai életbölcsességeit szánták nekem a nyárra, idén pedig Varró Dániel első verseskötetét kaptam.

Megvallom őszintén, innen onnan ismertem már a költő munkásságát, és nem voltam róla istenigazából pozitív véleménnyel, mint ahogyan a legtöbb kortárs költőről nem vagyok azzal. De mégis, ahogy tegnap kinéztem az ablakon, odakint zuhogott az eső, idebent pedig bájosan pillogott felém a kiscica a kötet borítójáról, úgy döntöttem, hogy legyőzve ellenérzéseimet beleolvasok. Eleinte nem igen tetszett, riasztó volt az a - számomra legalábbis mindenképp - kötetlen és szabad stílus, melyben a versek íródtak. Aztán, ahogy egyre több versen rágtam át magam, valahogy mégis sikerült magával ragadnia, olyannyira, hogy elhatároztam, megpróbálom én is így, hátha ebben a formában jobb lesz verset írni mint a régiek kötött szabályai szerint.

A gondolatot úgy fél órával e post gépelése előtt tett követte, a cenzúramentes, kissé talán sutácska ujjpróbálgatás lentebb olvasható. Tervekről, célokról, álmokról, avagy...

Homokvihar a buborékvilágban...

Jajj, annyira kéne az a valami már

Idebenn, mi átszakadni vár

Színes buborékokból épített tükörvilágom

Összeomlani készül – álom

Összeomlik majd, s én betegen repesve várom

Hogy főnixhamvakból újjászülethessen e lélek

Hogy hol kastély áll ma, ne legyen más csak várrom

S a semmiből újraépítve nevethessem a Napba: élek!

Új emberként új reményekkel az új világban

Mely immár olyan milyet mindig is vágytam

Nem bús, borongós, könnyekkel teli

Hanem csak gyeremekin mosolyogva őszintén Emberi

Na mit gondoltok, érdemes folytatni?

Music: Trading Yesterday_Little girl

Néha magam is meglepődök egyes dolgok hasznosságán. Például a takarításén. Milyen bájosan furcsa érzés megtalálni valamit (:

Még ha csak egy sárga, agyongyűrt kis fecni is az a valami, egy butácska verssel, amit még valamikor az ősz végén, netalántán tél elején írtam. (Hogy pontosan mikor, arról fogalmam sincs, ugyanis megvan az a rossz szokásom, hogy nem írok dátumot a papírjaimra, így hát csak a vers hangulatából tudok következtetni a keletkezés időpontjára.)

Nos, még mielőtt a nagyérdemű elé tárnám ezt a kis rímbe szedett múltidézést, le kell szögezzek valamit: a vers nem az én műfajom, prózában sokkal inkább otthon érzem magam, így hát a lentebb olvasható próbálkozás sem túl nagyratörő xD No de mindegy, nem húzom tovább, végtére is, ez is csak én voltam valamikor, volt valaha egy ilyen is, amit úgy hívunk, ...

...Múlt

Álmainknak szép tavasza
Elmúlt, s többé nem jön haza
Holt emlékek vérfolyama
Ködös múltunk fájó nyara

Esőt hozó ősznek szele
Gyötört arcunk könnyes szeme
Volt emlékek furcsa tele
S lelkem, ami meghalt vele.. .

Múlt. Elmúlt. Régmúlt... milyen sok mindent jelenthet. Örömet, ha az elmúlt dolog fájó volt, szomorúságot, ha valami szép... jelen esetben pedig csak valami keserédes kis fásult félmosolyt, illúziók elvesztését, és hasonló, a nagybetűs élettel járó dolgokat. Nosztalgiát, melyre kár időt pazarolni, hisz' itt van helyette a ...

...Jelen